Karcsa

Általában tanár úrnak, igazgató úrnak szólítják ismerősei. Joggal, hiszen nemcsak tanári végzettsége van, de a Pácinban létrehozott Bodrogközi Kastélymúzeumnak is ő volt az alapítója és első igazgatója. Ma már nyugdíjas, hiszen a 2000-ik esztendőben hetvenéves. Nagy Géza anyanyelvi szinten beszéli a nép, a hétköznapi emberek nyelvét. Választott hivatása, a néprajzkutatás olyan képességeket igényel, melyek hiányában örökre zárva maradtak volna a bodrogközi kultúra kincseskamrái.

A Bodrogköz – leletek egész sora bizonyítja – honfoglaló elődeink első letelepedési helye volt. A Tisza és a Bodrog folyó közé zárt terület azonban soha nem kényeztette el az itt élőket. A házépítésre alkalmas homokdombokat a lápvilág, a mocsár, a kiöntött folyók tengerré szélesedő vize ölelte körbe, megszabva a megélhetés lehetőségeit. Ebben a bezárt, öntörvényű világban, az áthatolhatatlan nádtengerek szorításában bőségesen burjánzott a mese, monda, babona, amelyekből Géza bácsi sokkötetnyi kincset hozott már nyilvánosságra.

Ő maga is karcsai parasztcsalád elsőszülött gyermekeként látta meg a napvilágot. Élete meghatározó eseménye azonban nem ez a tény, hanem az, hogy egyéves korában paralízises lett a lába. Ez a helyzet alapvetően meghatározta további sorsát: mint gazdálkodó, számításba se jöhetett a család számára. Az édesapa józan gondolkodásának köszönhetően megszületett a döntés: Gézának tanulnia kell! Keserves volt a kezdet, hiszen a helyváltoztatásra képtelen gyermeket az édesapa a hátán hordta naponta az iskolába. A gondokat csak tetézte, hogy Nagy Géza még csak nyolcéves volt, amikor édesapja – 31 évesen – özvegyen maradt 3 gyermekével.

A nehézségek még ezzel sem értek véget, egymást követték a megoldásra váró próbatételek. Érdemes ezek közül néhányat említeni. Először járni, majd kerékpározni, később pedig úszni tanult meg, teljesen egyedül. A hat elemi befejezése után polgáriban tanult Sátoraljaújhelyen, de szerette volna tanulmányait a híres sárospataki Református Kollégium Gimnáziumában folytatni, annak érdekében, hogy pap lehessen. 1943-t írtak akkor. Az érvényben lévő zsidótörvény értelmében – felmenőivel együtt – 10 különböző anyakönyvi kivonat beszerzése kellett a gimnáziumba kerüléshez. Ehhez több mint egy esztendőre volt szükség, de sikerült. A teológiára mégsem kerülhetett be, mivel egy püspöki utasítás kizárta a testi fogyatékosokat ebből a körből. A Debreceni Orvostudományi Egyetemre azonban felvették. Minden rendben is lett volna, csupán az ötvenes évek elejének légköre nem tolerálta Nagy Géza marxista tanokra vonatkozó kiszólását, ami miatt, fél év után el kellett hagynia az egyetemet, így lett végül is Egerben végzett tanár.

Tévedés lenne azt hinni, hogy az eddig megtett út akadályai bármilyen módon kedvét szegték volna, sőt éppen ellenkezőleg: kialakult az a képessége, hogy választott célját – a néprajzi értékek felkutatását, közkinccsé tételét – minden nehézséggel dacolva, kizárólag a saját erejére hagyatkozva – megvalósítsa. Viszontagságai ellenére is szerencsés embernek tartja magát, hiszen már Sárospatakra kerülésekor dr. Újszászy Kálmán professzor úr támogató bizalmát élvezte, szabad bejárást kapott a Nagykönyvtár azon részébe, ahol a falukutatásra vonatkozó anyagokból pótolhatatlan értékű adatokhoz, információkhoz, és megfelelő szemlélet kialakításához jutott. A néprajzi munka módszertanát is első kézből, dr. Balassa Ivántól, a nemzetközi tekintélyű néprajztudóstól sikerült elsajátítania. Ehhez csak annyi „szerencse” kellett, hogy Balassa Ivánt – büntetésből – néhány évre a sárospataki Rákóczi Múzeum igazgatójává nevezzék ki. Két elhivatott ember talált egymásra, munkásságuk a néprajztudomány számára termett értékes és bőséges gyümölcsöt. Balassa Iván 1997-ben megjelent írásában így jellemzi kapcsolatukat: „Nagy Géza azon kevés néprajzkutató közé tartozik, akik születésüktől kezdve ugyanabban a faluban éltek és gyűjtötték, feldolgozták annak népi műveltségét… Ennek nagy előnye, hogy ismerik, könnyebben és szívesebben mondanak el neki olyan dolgokat is, amit egy „jött-ment” néprajzkutatónak dehogyis vallanának meg. Márpedig az elmúlt évtizedekben a néprajzi adatközlők igencsak megfontolták, hogy mit és kinek mondjanak el. Ha Nagy Gézával jártuk a falut, akkor az emberek könnyebben megnyíltak, mintha azt egyedül tettem.”

A hetedik X-hez közeledve sem látszik fáradni. Kétszáznál több tanulmány és tizenöt önálló kötet megjelentetése után további tervei vannak. Tudja, hogy állami támogatásra ezután sem számíthat, de biztos benne, hogy mecénásai: a Lantos Rt., a Dókaholding, a Norpan Sütőipari Kft. és a helyi vállalkozók is a polgármesteri hivatallal együtt segíteni fogják az évtizede kéziratban heverő bodrogközi gyermekjáték monográfia megjelenését is. A térség iskolái már azt is tudják, hogy megrendelhetik a többkötetes népmese-, monda- és népdalgyűjteményt. Ezek a legközelebbi célok, de Géza bácsit ismerve, a folytatás sem sokáig várat magára.

 (Borsod-Abaúj-Zempléni Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2000.)