Sárospatak

Sors bona, nihil aliud! – hangzik a költő és hadvezér Zrínyi Miklós latin jelmondata, ami magyarul is elég rejtélyesen hangzik: Jó szerencse, semmi más! Zrínyit ismerve még hozzátehetjük: „Tálentum és jókora vitézség.”

Ilyen egyszerűen nem foglalható össze egyetlen ember élete sem, Komolay Sándort hallgatva azonban helyénvalónak látszik az összevetés.

Komoróban született 1922. szeptember 2-án a különös nevű család harmadik gyermekeként. Sokáig azt gondolta, hogy a Komolay név esetleg szülőfaluja nevéből keletkezett, hangváltozás révén. Később rájött, hogy ezt a nevet csak az ő családjuk viseli az egész országban. Nem csoda, hiszen őseik Erdélyből, a Sepsiszentgyörgy melletti Komola faluból költöztek Szabolcs vármegyébe, levéltári adatok alapján 1711-ben, a Rákóczi-szabadságharc leverése után, nemesi családként. Sándor bácsi fanyar humorral jegyzi meg, hogy édesapját Komoróban nemes emberként tisztelték ugyan, de a nemesség csak papíron létezett, vagyon nem társult hozzá. Még „hétszilvafásnak” is csak jóindulattal mondhatták magukat, mert nem nagyon volt hét szilvafájuk sem. Középparaszti családként éltek, ő maga Kisvárdára került gimnáziumba, majd Debrecenbe, a teológiára. Édesapjától az olvasás szeretetét örökölte, kedvencei már gimnazista korában a „népi írók” lettek, ez jelentette első állomását irodalmi, közéleti, politikai érdeklődésének. Személyes kapcsolatba került Féja Gézával, Illyés Gyulával, Németh Lászlóval, Veres Péterrel, Móricz Zsigmonddal, leveleiket ma is őrzi. Néprajzi gyűjtéssel is foglalkozott, publikálni is kezdett. Muharay Elemér lapjában, az Ifjúságban, jelentek meg versei, cikkei. „Vádol a Nyírség” című szociográfiai írása már előrevetítette árnyékát későbbi megpróbáltatásainak. Irodalmi érdeklődése annyira előtérbe került, hogy szándékában állt a teológiáról átjelentkezni a bölcsészkarra, tanár akart lenni. Csak a szülei szeméből sugárzó fájdalom bírta jobb belátásra, hiszen ők lelkésznek szánták legkisebb gyermeküket. A bölcsészetre már végzett teológusként jelentkezett ugyan, de a vizsgabiztos megalázó megjegyzése: „Na mi az, tiszteletes úr! A patkány menekül a süllyedő hajóról?” végképp elvette a kedvét a pályamódosítástól. Ez volt az első személyes találkozása a „szocialista” magyar valósággal.

Előbb Kisvárdán, később Nagykállóban lett segédlelkész, majd kinevezték Baktalórántházára. Itt aztán saját bőrén tapasztalta a Rákosi-rendszer áldásait, főleg közéleti érdeklődésének, segíteni akarásának köszönhetően. Először gróf Dégenfeld halálakor, 1952-ben szabadult el a lavina. Mivel ő volt az egyházkerület kegyura, sőt világi főgondnoka is, Komolay Sándor, mint lelkész, illendőnek tartotta harangszóval búcsúztatni a jótevőt. Országos sajtóhadjárat indult ellene. Most, ötven év múltán is fejből idézi a neki tulajdonított, búcsúztató „fohászt”: „Méltóságod nemes lelke elszállt kegyelmes porhüvelyéből, de mi itt maradtunk a nép ellenségének, most és mindörökké. Ámen.” Csodák azonban akkoriban is léteztek, a járási párttitkár elsimította az ügyet. Máskor – provokáció folytán – mint „feketéző” került a rendőrségre, de a tüntető hívek és a párttitkár közbelépése újra megmentette. Katonai kartonjára azonban rávezették, hogy „népellenes”. 1956 után – amikor már Komoróban szolgált a tiszteletes úr – derült csak ki, hogy kuláknak tartották, ezért érték a méltatlan, de életveszélyes támadások. Ezek a megpróbáltatások tették igazán elhivatott lelkésszé, erősítették meg hitében.

1948-ban kötött házasságot Fodor Ilona tanítónővel, első leányuk, Anikó 1949-ben Nagykállóban, Judit Baktalórántházán született 1951-ben. Már igazi családként kerültek vissza 1953-ban a szülőfaluba, Komoróba. Mindkét leány a szarvasi óvónőképzőben végzett, Anikó később főiskolai tanár lett Sárospatakon, Judit Budapesten óvónő.

Komolay Sándor huszonkilenc évet szolgált otthon, cáfolva a mondást, hogy senki nem lehet próféta a saját hazájában. Nemcsak megbecsült lelkésze, de a közélet aktív résztvevője is volt a községnek. Megválasztották tanácstagnak, sőt a szövetkezet intéző bizottsági elnöke is ő lett. 1983-ban nyugállományba vonult, és Anikó lánya után ő is Sárospatakra költözött. Természetesen itt is tovább szolgált, további tizennyolc évet. Így vall erről az időszakról:

– 1997-ben kaptam az arany diplomát ötvenéves lelkészi szolgálatom után, de ez a tizennyolc esztendő volt életem legcsodálatosabb korszaka, mert itt tudtam igazán, szívvel-lélekkel, mindenféle zavaró körülmények nélkül igazi, igehirdető lelkipásztor lenni. Nem kellett renoválással, egyéb gazdasági és hivatalos dolgokkal vesződnöm, csak a hivatásomnak éltem. Az akkori lelkészhiánynak köszönhetően minden percem ki volt használva, a térség harminchat településén szolgáltam, helyettesítettem hosszabb-rövidebb ideig. Cserébe megbecsülést és rengeteg szeretetet kaptam. Ez adatott meg nekem öregségemre, ami hatalmas ajándék és óriási nagy kegyelem.

 (Borsod-Abaúj-Zempléni Almanach 2. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2001.)