Nyírbátor

Egyszerű, kiegyensúlyozott, boldog család gyermekeként született Nyírbátorban. Édesapja kőműves volt, édesanyja az otthoni tennivalókat látta el. A szülők szorgalma, gondoskodása, megértő szeretete a két gyermek számára egy életen át követendő példát jelentett.

− Visszagondolva az elmúlt évtizedekre, azt mondhatom, életemben a családomon kívül a sport és a szakszervezeti munka játszott meghatározó szerepet. Az érettségi és a gyógyszertári asszisztensképző befejezése után alig egy évvel munkahelyet is a sport révén találtam magamnak itt, Nyírbátorban, a Bóniban. A növényolajgyárban Bartha István − aki jól ismert − éppen akkor szervezte a gyári röplabdacsapatot, természetes volt hát, hogy odahívtak. A laboratóriumban ajánlottak számomra minőség-ellenőri állást, amit szívesen vállaltam − emlékszik vissza a pályakezdés időszakára. Aztán dolgozott, sportolt és tanult. Bekapcsolódott a vállalati szakszervezeti és ifjúsági mozgalmi munkába, miközben megszerezte a munkaköréhez szükséges képesítéseket. 1972-ben házasságot kötött. Lányai 1974-ben és 1977-ben születtek.

Ezt követően az aktív sportolást ugyan abbahagyta, a röplabdaszakosztályban azonban még hosszú ideig segítette a fiatalokat. A gyermeknevelés és a munka mellett 1980-tól vállalt tisztséget az Élelmiszer-ipari Dolgozók Szakszervezete megyei bizottságában.

− Nagyon sokat köszönhetek a szakszervezetnek − mondja. − Azt, hogy nyitottá, magabiztossá, igényesebbé váltam. Pedig már akkor sem volt könnyű megfelelni a követelményeknek. Az igazi megmérettetés azonban 1983-ban várt rá. A gyár szakszervezeti titkára, Kovács Sándor megromlott egészségi állapota miatt felmentését kérte tisztségéből, a tagság Gáspár Lászlónét választotta meg erre a funkcióra. Ismét új ismeretekre volt szüksége. Nem sajnálta az időt, a fáradságot. Elment a gyárakba, üzemekbe a régebben dolgozó, tapasztalt titkároktól ellesni: ők hogyan, milyen módszerekkel dolgoznak. Ha mód nyílott rá, külföldi tanulmányi utakon is részt vett, ami bővítette látókörét, tudását.

− Sok segítséget kaptam a konzervgyári és a húsipari titkároktól és tisztségviselő kollégáktól. Egyik legfontosabb munkánk a kollektív szerződések megkötése volt. Nagyon sokat jelentett, hogy felkészülten, partnerekként ültünk le a tárgyalóasztalhoz. Nemcsak azt mondtuk meg, mi az, amit meg kellene valósítani, hanem azt is, miből és hogyan. Sok vitánk volt itthon és Pesten, az ágazati testületi üléseken. De elértük, hogy a megyében például a bérek és a szociális ellátásra költött összegek nálunk jóval fölötte voltak a megyei átlagnak.

Kezdetben gazdasági munkája mellett látta el a titkári feladatokat, 1984-től 1990-ig függetlenítettként dolgozott, 1991-től azonban ismét visszatért, laboratóriumba, újra társadalmi megbízatásként vállalta a titkári tisztséget.

A rendszerváltozást követően a privatizáció a Bóniban jó helyzetet teremtett. A külföldi tulajdonos, a Cereol nemcsak elfogadta, de partnerként is kezelte az érdekképviseleteket, igényelte a szakszervezet és az üzemi tanács munkáját, véleményét.

 − Jó volt így dolgozni, az élet mégis arra kényszerített, hogy váltsak. Az új tulajdonos hatalmas tempót diktált. Nekem sokat kellett Pestre utaznom, hiszen a döntések nagyobbrészt ott születtek. Egyre nehezebb volt összeegyeztetnem a gazdasági feladatokat, a társadalmi megbízatást, miközben gyermekeim felnőttek, taníttatásukra nagy összegeket kellett áldoznunk. − Több mindent megpróbált munka mellett, hogy a családi kasszából jusson mindenre. Végül két év után önállósította magát. Új életet kezdett. Otthagyta munkahelyét, a családi vállalkozás, a kereskedés lett főhivatása.

− Egyáltalán nem volt könnyű meghoznom ezt a döntést – emlékszik vissza ezekre az időkre. Több mint egy negyedszázadot töltöttem el a munkahelyemen. Szerettem a gyárban dolgozni, úgy gondolom, munkatársaim is elégedettek voltak velem, a szakszervezeti munkámmal. Azt hiszem, ezt bizonyítja az a bensőséges hangulat, ami elköszönésemkor megnyilvánult nemcsak itthon, hanem Budapesten, az iparági szakszervezeti tisztségviselő kollégáim körében is. Valójában nem szakadtam el tőlük. Még ma is érdekel minden, ami ott történik. − Fontos volt számára az is, ki viszi tovább a megkezdett munkát. Szerencsére az üzemi tanács elnöke, akivel 1993-tól együtt dolgozott, felkészült tisztségviselő, tud segíteni az új titkárnak. Attól a felelősségtől és gondtól tehát mentesült, hogy nincs kinek átadni a stafétabotot. Döntését nagymértékben befolyásolta, hogy a kisebbik lánya vonzódik a kereskedelemhez. Azt szeretnék, ha a vállalkozás egyben a lányok jövőjét is megalapozná. Ezért vállalta az új életmódot, életvitelt.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 7. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1998.)