Nagykálló

Itt, a Kárpát-medence keleti csücskében különösen furcsa dolgokat produkáltak a történelem viharai. Ezek a viharok alaposan próbára tették dr. Dobra Mária családját is.

Édesanyja magyar, édesapja felvidéki ruszin, mindketten pedagógusként keresték a kenyerüket. A családfőt a ’40-es évek elején Nyírábrányba helyezték, itt ismerte meg későbbi feleségét. Első két gyermekük is itt született.

Ám ahogy közeledett a front, a család Beregszászba menekült, gondolván ott majd kivárják a háború végét. Dr. Dobra Mária már itt született, s itt is érettségizett a Kossuth Lajos középiskolában. Bár a nyelvi nehézségek miatt ez egyáltalán nem volt könnyű, az érettségi után a Kijevi Orvostudományi Egyetemen tanult, majd az Ungvári Állami Egyetem orvostudományi karán szerzett diplomát méghozzá kitűnő eredménnyel.

Tíz évig dolgozott a Beregszászi Elmegyógyintézetben, s Kárpátalja eme máig is legmagyarabb városában alapított családot. Férje gépészmérnök. Kemény munkával sikerült gyermekeiknek egy elfogadható életszínvonalat biztosítani, de igazán sohasem érezte magát otthon, mindig Magyarországon szeretett volna élni. Ebben valószínűleg döntő szerepe volt az édesanyjának, aki mindig haza szeretett volna települni, olyannyira nem érezte magát otthon, hogy élete végéig nem tanult meg oroszul.

Az akkori politikai viszonyok miatt ez a vágya sohasem valósulhatott meg, ám lányának, sok akadályt legyőzve, sikerült áttelepülnie. Akkoriban, majd másfél évtizeddel ezelőtt ez még elég ritka esetnek számított, voltak, akik meglehetős gyanakvással fogadták. Azt mondja, különösen azt volt nehéz elhitetni, hogy az ottani diploma sem ér kevesebbet.

Szerencsére, sokan mellé álltak. Különösen szívesen emlékszik vissza dr. Wischán Elekre, akkori osztályvezető főorvosára, aki szakmailag mindenben segítette. Ezerkilencszáznyolcvankettőben került Nagykállóba, az Elme- és Ideggyógyintézetbe, s jelenleg is itt dolgozik. Persze, azóta sok víz lefolyt a Tiszán.

Szakmailag állandóan tovább képezte magát, s nem csupán az elmegyógyászati, hanem az igazságügyi elmeorvostani szakvizsgát is letette. Így lehetősége nyílt arra, hogy munkája mellett igazságügyi elmegyógyászati szakértőként is tevékenykedjen.

Munkáját különösen nehéznek, de ezzel együtt nagyon szépnek is tartja. Azt mondja, sajnos, még az orvostársadalmon belül is meglehetősen lenézett ez a szakterület. Pedig a jelenlegi társadalmi és gazdasági nehézségek közepette igencsak megszaporodtak az ilyen jellegű betegségek, panaszok. Elég ha csak az alkoholizmusra, az öngyilkosságok számának ugrásszerű növekedésére gondolunk.

Különösen a férfiakat viselik meg a gyors egzisztenciális változások. Mivel a társadalomban elsősorban ők a családfenntartók. Roppant nehezen élik meg állásuk elvesztését, úgy érzik, ezáltal fölöslegessé váltak.

Gyakran a szó szoros értelmében belebetegszenek ebbe.

Szerencsére, ma már sok korszerű gyógyszer áll az orvosok rendelkezésére. Ám ott, ahol a betegség kialakulásának hátterében szociális problémák állnak, ezek csak tüneti kezelést tesznek lehetővé. Ezért ezen a szakterületen a gyógyító tevékenység mellett fel kell vállalni azt is, hogy segítsenek a beteg talpra állásában.

A kitaszított, kilátástalan helyzetbe került embereknek úgy kell a jó szó, mint egy falat kenyér.

Emellett felmérik szociális helyzetüket is, s gondoskodnak arról, hogy megfelelő körülmények közé kerüljenek otthon. Szociális munkások és gondozók egész csapata munkálkodik ezen. S amennyiben a beteget nem sikerül meggyógyítani, megindítják rokkanttá nyilvánításának eljárását, hogy legalább ezzel enyhítsenek a nehézségein. Sajnos, erre elég gyakran rákényszerülnek, hiszen az elmebetegségek egy részénél csupán ideiglenes javulás érhető el.

Ebben a munkában kulcsszerepe van az orvosnak. Ám dr. Dobra Mária azt vallja, ma már olyan gyorsan fejlődik a tudomány, hogy az orvos csak állandó tanulással állhatja meg a helyét. Ma is rendszeresen tovább képezi magát. Természetesen, napközben erre nem jut idő, ezért az esti, éjszakai órákat szánja a tanulásra.

Nem volt ez könnyű a három gyermek mellett. Sokszor nehezményezték is, hogy kevés időt tölt velük. Ma már könnyebb lett a helyzet, hiszen a két nagyobbik megáll a saját lábán. A legkisebb, édesanyja legnagyobb örömére a Debreceni Orvostudományi Egyetemen tanul. Pedig megpróbálta lebeszélni erről a pályáról. No meg, a családban is tapasztalhatta, hogy mennyi nehézséggel, lemondással jár ez a szakma. Ám úgy látszik, megérintette valami ennek a pályának a szépségéből is. Mert az alma nem esik messze a fájától.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 5. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1996.)