Nagykálló

Messziről érkezett hozzánk, a napfényes Bulgáriából, ám gyorsan sikerült itt gyökeret eresztenie. Ma már Magyarországot érzi második hazájának, és sorsa talán kicsit arra is bizonyság, hogy a magyarság nem csupán a múltban volt befogadó nemzet, hanem az is maradt. Szófiában született, 1961-ben. Édesapja állatorvos, édesanyja vegyészmérnök. Húga közgazdász, jelenleg is Bulgáriában él. Ő is szülőhazájában végezte el az általános iskolát és a gimnáziumot. Mindenáron repülőmérnök szeretett volna lenni, de a család nem engedte. Felvették viszont az orvosi egyetemre, és dacból határozta el, hogy külföldre megy tanulni. Akkor még létezett a diákcsere-program, és ő bolgár ösztöndíjjal került Magyarországra.

Mint mondja, nagyon gyorsan beilleszkedett, mindenütt kedvesen fogadták, sőt, annak idején, mintha még valami rangot is jelentett volna, hogy valaki külföldi. Később rájött, hogy a magyar és a bolgár nép történelmében rengeteg a közös vonás. Ők ötszáz éven át hordták a „török rabigát”, a bolgár nemzet is mindig a vesztes oldalon állt a világháborúkban. Megfigyelése szerint még az ünnepeinkben és a konyhánkban is sok a hasonlóság. Persze, emellett az is megkönnyítette a beilleszkedést, hogy fiatalon került Magyarországra, mert idősebb korban már nehéz váltani. 1981-ben került Budapestre, ahol egy évig a magyar nyelvet tanulta a nemzetközi előkészítőben. Ezután a Debreceni Orvostudományi Egyetemre került, ahol 1988-ban szerzett általános orvosi diplomát. Innen a megyei kórház pszichiátriai osztályán kezdett dolgozni. Mint mondja, nem véletlenül választotta a pszichiátriát, erre ugyanis születni kell. Csak olyan ember tudja ezt a munkát örömmel végezni, aki szeret az emberek lelkivilágával foglalkozni, köztük a sajátjával is.

Nem érezte igazán jól magát Debrecenben, de bár több ajánlatot kapott, maradt a pszichiátria mellett. 1990-ben került Nagykállóba, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Pszichiátriai Szakkórházba. Úgy érzi, az intézmény azóta nagy utat tett meg, és örül annak, hogy részese lehetett ennek a fejlődésnek. Eközben maga is megragadott minden lehetőséget a fejlődésre. Gyermekkorától érdekelték a humán tudományok. Annak idején – az orvosi egyetemen egyedüliként –, filozófiából írt diplomamunkát. Néhány évvel ezelőtt jelentkezett Pécsre, a jogi egyetemre, ám azt félbehagyta és közgazdasági egyetemet végezte el. Úgy érzi, jól döntött, hiszen ma már az egészségügyi intézmények is úgy működnek, mint egy vállalkozás, és egy vezetői posztot nem lehet betölteni közgazdasági ismeretek, menedzserszemlélet nélkül. 1993-ban az osztályokon bevezették a teljesítményfinanszírozást, most pedig azt szeretnék elérni, hogy a jól működő osztályok, részlegek valamilyen formában részesüljenek a megtakarításból. Igaz, bár a kórház úgy működik, mint egy „nagyüzem”, itt mindig lesznek veszteséges részlegek. Ilyen például az intenzív osztály, melynek óriási a műszer-, gyógyszerköltség-, és munkaerőigénye. Miként mindenütt a világon túlméretezettek a gyermekosztályok is, hiszen mindig számítani kell egy-egy nagyobb járvány kitörésére.

A munkája mellett a zenét is nagyon szereti. Fiatalkorában sokáig klasszikus gitáron játszott, majd beatzenekarban is, de édesapja mindig azt mondta, hogy a zenész nem tudja eltartani a családját. Mind a mai napig megmaradt azonban a zene szeretete, a zenehallgatás. A másik nagy szenvedélye az utazás. Bejárta az egész világot, Dél-Afrikától Kanadáig, ezek nagy része szakmai út volt. Tapasztalatai alapján nyugodt szívvel mondhatja, hogy a magyar pszichiátria szakmai színvonala nagyon magas. Van egy, szerencsére még mindig nem idős orvosgeneráció, mely rendkívül sokat tett ezért. Csaknem valamennyiük külföldön dolgozott, vagy tanított, ami azt mutatja, hogy ezt a színvonalat nemzetközileg is elismerik. Bár magát a biológiai pszichiátria képviselőjének tekinti, nagyon szerencsésnek tartja, hogy Magyarországon valamennyi korszerű pszichiátriai gyógyszer beszerezhető.

Dr. Kancsev Alekszandr Magyarországon alapított családot. Felesége mérlegképes könyvelő, egy fiúgyermekük van. Azt mondja, bármerre jár a nagyvilágban, már Magyarországra jön haza. Annak idején, amikor hozzánk került, rövid ideig még honvágya volt, aztán ez valahogy elmaradt. Most, az utóbbi időben viszont egyre gyakrabban eszébe jut a szülőhazája. Úgy gondolja, természetes, hogy amint korosodik az ember, egyre többet gondol az ifjúkorára. Mindennek ellenére, a főorvos úr rendkívül jó kedélyű, jó humorú ember.

A kórházban nem csupán a szaktudásáért tisztelik, hanem azért is, mert, mint azt egybehangzóan állították, nagyban hozzájárul a kedélyes alkotó légkör megteremtéséhez. Az pedig már talán félig-meddig szakmai kérdés, hogy ezt a derűt a napfényes Bulgária küldte nekünk, vagy egyszerűen veleszületett tulajdonság.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 13. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2002.)