Nagykálló

Nagykállóban, a patinás oktatási intézményekben bővelkedő Szabolcs-Szatmár-Bereg megye közepén, két különleges kollégiumi épület található. Ezek mindennapi munkáját egy magas, nyílt tekintetű, törékeny testalkatú, ízig-vérig pedagógus, Tóth Katalin irányítja, akit 1948. október 21-én Jaczkó Ilona és Tóth Mihály egyéni gazdálkodó elsőszülött leányaként, Nyíregyházán anyakönyveztek. A kétkezi munkából élő édesapa ma már mennyei magasságokból követi utódaik földi lépteit. Édesanyja csöndes, nyugdíjas éveit éli. Katalin húga, Gizella a fővárosban tanít. Az ő két fia, Gergely és Gábor még az önálló élet küszöbén állnak.

A majd négy évtizeddel ezelőtt, a nyíregyházi Kölcsey Ferenc Gimnáziumban tett érettségi vizsgákat követően Tóth Katalin útja Debrecenbe, a Kossuth Lajos Tudományegyetem legnehezebb területére, a magyar–francia tanári szakra vezetett. A nappali tagozaton megkezdett tanulmányokat egyéni levelezőként fejezte be. A diploma megszerzése előtt, 1972-től Nagykállóban, a Korányi Frigyes Gimnáziumban mint szerződéses óraadó tanár, magyart tanított. 1973-ban került át a megye egyik legrégebben működő tanintézetének kollégiumába nevelőtanárnak. Háromévi munkáját 1976-ban igazgatóhelyettesi kinevezéssel ismerték el. Fél évtized múltán, 1978. január elsején a kollégium igazgatója lett, majd 1981-től kollégiumvezetőként dolgozott tovább.

Pedagógiai pályájának kezdetére emlékezve mondja: úgy érzi, ő a kollégiumban élve vált felnőtté. A közösség nevelő erejére ma is csodálattal gondol. Mindezek ellenére soha nem hitte volna, hogy mint pedagógus, egykoron nevelőtanárként fog boldogulni. Emberileg és szakmailag rengeteget kapott kollégáitól, akik nem vették zokon, hogy szinte minden szabad óráját hospitálással töltötte el. A közel kétszáz fős, a családi otthon pótlását célzó intézményben csak leányok éltek – mai szóhasználattal élve – balkáni körülmények között: az emeletes vaságyakkal telezsúfolt szobákban nem volt meleg víz, de tisztességes fűtés sem. Akkoriban néha a télikabátok melegében kellett tanulniuk. Minden körítés nélkül vallja be, hogy a gyerekektől rengeteget tanult, ő, a pedagógus. Örömmel gondol vissza arra, hogy a nevelés folyamata nem szakadt meg a hétvégi hazautazások miatt. Az iskolában a kollégium közösségi szelleme érvényesült, hisz a tanulók 80 százaléka ott élte le diákéveit.

Párhuzamot vonva a mával, Katika arról beszél, hogy a felfokozott életritmus miatt a diákok kötődése nem olyan erős, mint az harminc évvel ezelőtt volt érezhető. Kézzel fogható, hogy a közösségi rendezvények elől szinte menekülnek azok, akik érdekében szervezik azokat. A meghatározott és világos életcél gyakran hiányzik, így jellemző vonásnak mondható a felelősségáthárítási technikák bevetése, a „Majd csak sikerül…” ismételgetése.

A kollégium vezetője, hangjában érezhető szomorúsággal említi meg azt, hogy a körülmények gyakori, és nem mindig pozitív irányú változásait követően nagy volt a nevelőtanárok fluktuációja. Gyakran és gyorsan cserélődtek a nevelők, annak ellenére, hogy az nem mindenképpen volt a szükségszerűség számlájára írható. Elismerően szól arról, hogy a diákok nem éltek vissza ezzel a helyzettel, segítői, partnerei voltak a nevelőknek.

Ezerkilencszázkilencvenkettőre, az új épület átadásával teljessé vált koedukáció, az új kollégium háromszázötven fős létszáma valamennyi érintett számára új helyzetet teremtett. Mindezeket fűszerezte az, hogy a „saját” lakókhoz csatlakoztak a Kállai Rudolf Szakiskola és a School of Business Üzleti Szakközépiskola tanulói. Az érettségi vizsgákon már túljutott hallgatók esetenként nehezen viselik el a számukra időközben terhessé vált középiskolai kollégium kötöttségeit. Tíz éven át a város két kollégiuma a maga életét élte közös igazgatásban a két anyaiskolával. 2003 szeptemberétől átszervezés, illetve nyugdíjazás miatt Katalin irányítja mindkét kollégium életét.

A kollégiumvezető nem felejti el megemlíteni, hogy a mai felemás helyzetben is teljes biztonsággal számíthat munkatársai segítségére. Arra, hogy távollétében is a dolgok rendben menjenek. Arra, hogy a közösen kitűzött célok maradéktalanul megvalósuljanak. Személy szerint igyekszik békében élni önmagával és külvilággal. Mindent megtesz azért, hogy az általa vezetett intézmény eleget tegyen a vele szemben támasztott követelményeknek. Igyekszik úgy dolgozni, hogy a négyszázhetvennyolc, 14 és 24 év közötti korú diák között minél kevesebb legyen az egymás meg nem értéséből fakadó konfliktus.

Tóth Katalin optimista beállítottságú ember. Ezért is szervez diákjainak a környező országokba kirándulásokat, körutakat, üdüléseket. Személyes példája bizonyítja: a mindenhol nyitott szemmel és lélekkel járók hamarabb és könnyebben boldogulnak a nagybetűs életben. Büszke arra, hogy egy híres, nagy múltú intézmény felelős vezetője.

(Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanch 17. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2004.)