Sárospatak

Annak ellenére, hogy tíz éve látja el elnöki megbízatását, Dávid Benedek soha nem akart elnök lenni. A családi hagyományokat követve tanítónak készült a Dávid család 1952-ben született hatodik gyermeke. 1970-ben már mint a Comenius Tanítóképző Főiskolára felvételt nyert fiatalember készült katonai szolgálatának megkezdésére, ám két héttel a bevonulás előtt, kosárlabdázás közben észrevette, hogy az egyik térde feltűnően megduzzadt. A hirtelen fellépő fájdalom átterjedt előbb a másik lábára, majd a felső végtagokra is. Az orvosi szakvélemény lesújtó volt; sokízületi reumás megbetegedése van, ami nemcsak meghatározta, de jelentősen meg is nehezítette egész további életét. Ennek ellenére 1973-ban tanítói oklevelet kapott. Kedvenc sportjáról, a kosárlabdáról is le kellett mondania, de másik szenvedélyét, a zenét nem nélkülözhette. Három évig dolgozott a zeneiskolában mint iskola-titkár, közben – levelező tagozaton – ének-zene tanári képesítést is szerzett az egri tanárképző főiskolán.

1976-tól a Petőfi általános iskolában tanított, majd könyvtáros lett. Betegsége és sorozatos műtétei miatt 1990-ben nyugdíjazták. Ebben az évben alakult meg a Mozgáskorlátozottak Egyesülete, és őt választották elnöknek. Nyugdíjas évek helyett azóta is kemény, sziszifuszi munkával tölti napjait, éveit, érdeklődése egyre inkább sorstársai életkörülményeinek javítása felé fordult.

Első jelentős eredményüket 1985-ben érték el, amikor 50-100 fővel a Hazafias Népfront székházában kaptak helyet a megyei egyesület csoportjaként, de egyre tisztábban kirajzolódó segítő, tanácsadó és érdekvédelmi tevékenységi körrel. Akkor szerezték be első gyógyászati segédeszközüket, a ma is használatos mágneskarikát. Az izom és idegi eredetű betegségekre gyakorolt jótékony hatása révén egyre többen fordultak segítségért a csoporthoz. Ennek eredménye, hogy önálló egyesületté szerveződhettek, és az 1990-es megalakulásuk idején már 200 tagot számlált a Sárospataki Mozgáskorlátozottak Egyesülete, a vonzáskörzet betegeivel együtt. Fontos lépés volt ez a mozgássérültek életében, hiszen egyesületként már önálló pályázatokat nyújthattak be, így lassan, de fokozatosan egyre több rászoruló kerülhetett emberibb körülmények közé. 1994-től, társadalmi szervezetek ajánlásával, Dávid Benedek önkormányzati képviselő is lett, ami némileg hatékonyabbá tette az egyesületi munkát is. A legfontosabb, legtöbb embert érintő elképzelés – a végardói melegvizű forrás gyógyfürdővé nyilvánítása, és egy gyógyszálló létesítése a fürdő mellett – 15 éve szerepel a tervekben, azonban ma sem látszik a megvalósulás időpontja. A sátoraljahegyi kórház kihelyezett rehabilitációs központként üzemeltetné, de a ’96-ban elkészült tervek ma is befektetőre várnak.

Az évek során sikerült önálló irodát létesíteniük, gépkocsit is kapott az egyesület. 1997-ben már mint Mozgáskorlátozottak Sárospataki és Zemplén térségi Egyesülete 2400 taggal és további ezrek segítésével folytatták munkájukat. A pályázati pénzekből kirándulásokat, munkába állítási gyakorlatokat, tanfolyamokat szerveztek úgy, hogy közben minden új eredmény eléréséhez le kellett győzniük a köztisztviselők ellenállását. Olyan korlátokat kell kerülgetniük, amik láthatóan nincsenek tekintettel a megváltozott munkaképességűek speciális helyzetére. Ezek a korlátok szó szerint is léteznek, hiszen a közintézmények megközelíthetősége, az úttesten való átkelési lehetőségek csak elvétve kerültek kialakításra, nemcsak a térségben, de országos szinten is. Németországi testvérvárosban tett látogatásuk tapasztalatait idézi:

– Az ottani sorstársak többsége kint jár az utcán. Vásárolni tudnak, munkába járnak, ügyes-bajos dolgaikat intézik, mert minden megközelíthető kerekes székkel is, nincsenek közlekedési akadályok. A MEYRA-kocsik műszaki színvonala is olyan, ami tökéletes biztonságot nyújt használójának, mi pedig olyanokon közlekedünk, amelyek szétesnek az első döccenőnél. Nyugaton belátták, hogy a mozgássérültek mellett a babakocsival közlekedők számára is nélkülözhetetlen a lámpák, süllyesztett útszegélyek kialakítása. 1994 óta tagja vagyok annak a szakértői bizottságnak, amelyik az esélyegyenlőségi törvényt készíti elő. Ma is dolgozunk rajta. Bevezetése csak 10 év múlva lesz kötelező. Addig a segítő szolgálatokra, a „pátyolgató” államra számíthatunk csak, a törvény által ígért elérhetőség és integráció helyett. A kinti tapasztalatok alapján biztos vagyok benne, hogy telefonvonal és Internet birtokában nálunk is munkát találhatna a mozgássérültek jelentős része. Ebben az országban még az a „központi kérdés”, hogy milyen típusú munkaszerződéssel vállalhatunk munkát, a precizitásáról közismert Németországban pedig már követni is alig tudják, hogy hányféle szervezet teremti meg sorstársaink számára az emberhez méltó élet anyagi alapjait. Az egyházak és a települési önkormányzatok mellett várjuk a Zempléni Településszövetség segítségét is. A 80 település erejében, megyei és országos befolyásában bízva csatlakoztunk a legerősebb civil szervezethez – sanyarú sorsunk jobbra fordulását remélve.

 (Borsod-Abaúj-Zempléni Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2000.)