Lassan elhallgatnak a beszélő kutak

Hallgatnak a temetők is, eltűntek az útmenti csárdák, el a pásztorházak

Most mindenki emlékezik, mert az emlékezésnek van az ideje. Én nem vagyok híve az egy napos emlékezésnek, de ha már mindenki emlékezik, én is visszatekintek egy kicsit. Nekem persze nem olyan nehéz, csak ki kell mennem az erdőháti legelők kútjaihoz és bele kell nézni. Ezek valamikor büszke gémeskutak voltak, számtalan jószágot láttak el éltető vízzel. Natúr akvával. Emlékezetük túlnő az emberi memórián több emberöltőnyi emléket idéznek fel, ha szóra tudjuk bírni őket. Nem könnyű, de nem is lehetetlen. Csak beléjük kell nézni, ha emlékezni szeretnénk. Van amelyik örökre elhallgatott, de azért némelyik szívesen enged bepillantani az ő személyes emlékezetébe. A Szalavényen álló egyik kút indítja el a filmet…

1842-ben járunk, ébredezik a magyarság, errefelé Szatmárban azonban a reformkorból nem sokat tapasztalnak. Túl messze vannak az országos politikától, de ezt nem is bánják. Vitatkozzanak csak a nagyurak, az egyszerű emberek erre nem érnek rá, maximum a kurta kocsmában olykor. Fontosabb dolog foglalkoztatja az egyik oroszi gazdát. Kezdődik a csengeri vásár, neki meg van egy meddő tehene. Egy öt éves szőke, villás szarvú meddő tehenet innen hajt el a csengeri vásárba Erdélyi Mihály, hogy ott aztán egy érkenézi atyafinak 33 pénzért eladja.

Az erdőháti legelőkön felnőtt jószág további sorsát nem ismerjük, Erdélyi Mihályról meg csak annyit, hogy ő az én dédnagyapám nagyapja volt. Kortársa volt és talán nemcsak névrokona Erdélyi Andrásnak, aki azzal büszkélkedett, hogy az 1848/49-es forradalom és szabadságharc összes jelentős csatájában ott volt. Legalább is így írta meg több megyei lap 1909-ben, amikor örökre elszenderült. Vámosoroszi így képviseltette magát minden nagyobb ütközetben a szabadságharc idején. Fogadjuk ezt így el, örök tisztelet a hős veteránnak. Lehet, hogy a csengeri vásárba a későbbi vitéz katona is elkísérte Mihály bátyját, mert miért is ne. Akkoriban 14 éves fiúcska volt, Mihály meg akkor már 40 éves meglett gazdaember, bizonyára örömmel fogadta, hogy segítsége is lesz a csengeri vásárban. Így is lehetett. A korabeli vásárok fontosabb események voltak, mint manapság egy hétvégi nagy bevásárlás valamelyik hiperszupermarketplázában, még ha hihetetlennek tűnik is. Itt nem csak a portékák cseréltek gazdát, hanem információk, hírek és álhírek, pletykák és még ki tudja, mi nem. A balladások különféle rémes krónikákkal szórakoztatták alkalmi közönségüket, amelyek vagy megtörténtek, vagy meg fognak történni, de inkább nem. Ők voltak az alkalmi bulvármédia. A komédiások is rendszeres vendégei voltak a vásári forgatagnak, csakúgy, mint a javasasszonyok, vagy emberek, jövendőmondók és még ki tudja ki mindenki. Mézeskalács, kürtőskalács, üveges tót, drótos, kalapárus, szűcsök, gubások, subások, szíjgyártók, fazekasok és a végtelenségig lehetne sorolni az árusok tömkelegét. A szatmári és környező galaxisok vegyes népe. Kétes alakokban, szélhámosokban nem volt hiány, a vásári forgatagban koncentráltan jelent meg a társadalom söpredéke is, meg a seprői is.
A jókedv is szükséges velejárója volt ezeknek a vásároknak, az áldomás kötelezőbb tartozéka volt a tenyérbecsapással megpecsételt adásvétel érvényességének, mint manapság egy szárazbélyegző lenyomata. Aki sokat adott, vagy vett, az a vásár végére mámoros hangulatba kerülhetett könnyedén. Főleg, ha úgy gondolta, hogy jó üzletet ütött nyélbe. Másnap aztán lehet, hogy már más volt a véleménye, miután otthon az asszony egy két alapvető matematikai műveletet átbeszélt vele. Vagy ami ennél is rosszabb: esetleg elszámoltatta. Persze ez akkoriban nem volt annyira általános, mint manapság, mert akkor még többen olvasták Pál apostolnak az Efézusbeliekhez írt levelét (22, 23, 24), sőt az asszonyokkal esetleg naponta elolvastatták pedagógiai célzattal. Láthatjuk azt is, ahogy mintegy 100 évvel később az említett Erdélyi Mihály egyik dédunokája virtusból öt lóval robog végig szülőfaluján: két ló hátán állva három lovat hajtva mutatja meg, hogy ki a legény a gáton. Illetve a lóháton. Ez a legény, ha Hollywoodba születik akkor most Erdélyi nevű Oscar díjasunk is lenne, de odáig nem jutott el. Jó barátja, az Ecceri fiú édesapja eljutott ugyan, de ő is csak a kaszkadőrködésig vitte. Neki meg bizonyára nem volt kedve szerepet tanulni. A két jó barát előszeretettel mulatott együtt, de nemcsak a jóban voltak együtt, hanem a rosszban is. A háborúból együtt jöttek haza. Lesoványodva és kimerülve, de életben. Ezt sok millió ember nem mondhatta el magáról. Aztán ha később néha-néha találkoztak, akkor gondosan megtömték pipájukat a macskabőrből készített dohányzacskójukból és komótosan eregetve a füstöt megbeszélték a régi szép időket, ami alatt az ifjúságukat értették. A régi szép idők egyre régebbi és egyre szebb időkké válnak. A végén talán ők is ott voltak a háború minden fontos ütközetében és meg is nyerték mindet. Hogy aztán mégis mezítláb jöttek haza? Nyilván csak a megtévesztés miatt tettek így.


Egyre kevesebb tanúja van ezeknek, lassan elhallgatnak a beszélő kutak, hallgatnak a temetők is, eltűntek az útmenti csárdák, el a pásztorházak. Skanzenekbe kerülnek a malmok, a vásárok is a történelmi múlt ködébe vesznek. Elvitte őket a „vak kódus” a balladáival együtt. Vagy talán nem is a „vak kódus” az oka?

Szerző: 2020. 11. 01.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló