Én megtaláltam az én személyes Tündérországomat és ezért nem is kell sokat utaznom

Végre újra indulhatok, jó szél fújja képzeletbeli vitorlámat. Oroson meg kell állnom, de ennek csak a kutyánk fog örülni. Bár fene tudja, hogy Jürgen mikor örül és mikor nem, egyfolytában ugrál, vagy sullizik, esetleg lapsi, de a zsiványságért nem kell neki sehova sem menni. Érdekes karakter. Szülei vizslák, ő maga inkább ír szetter, ki tudja mi lehetett ott Pazonyban annak idején. Jürgen amúgy egy szeretetre méltó kis jószág, még ha ezzel nincs is tisztában. Örömének a tárgya két darab jó negyven centis szarvasláb csont. Hús, ín nem nagyon van már rajta, de ott az illatanyag, meg Jürgen fantáziája. Ha van egy kutyának fantáziája. Ha nincs, akkor kénytelen lesz az ösztöneire hagyatkozni. Remélem, hogy nem kerül döntéshelyzetbe, mert abba bele is rokkanhat. Amúgy nagy reményeket fűztem személyéhez, mert azt hittem, hogy vizsla lesz. Úgy is nézett ki kölyökkorában, akkor is cuki volt, kutyákhoz értő ismerősöm ugyan már akkor felvázolta a családfát, de én hittem a kis puttónak. Rögtön megkapta a Bajnokok Ligája győztes Liverpool mestere nevét, hogy ez se fogja majd vissza a fejlődésben. Nem baj, vagy inkább úgy írom, hogy nincs baj: Jürgen szeretve lesz örökkön örökké, vagy még annál is tovább, mert megérdemli. Érző élőlény. Ha már itt tartunk szólnom kell öt kis lakótársáról, akik tavasszal mondták először azt, hogy nyáú. Ahogy elnézem egyik sem lesz Kand úr, mert háromszínű kandúrt én még nem láttam. Szépek ezek az oroszi cicalányok és várják majdani jövendőbelijüket.

Nagyon aranyosak, dorombolnak, hízelegnek, dörgölőznek. Aki esetleg befogad közülük egy-két cicát nem fogja megbánni. Ha nem, akkor demográfiai robbanásnak lehetünk majd tanúi házimacska fronton, a hatványokat hatványra helyezve első körben, aztán meg túlnépesednek mindent. Mindenki macska lesz, háromszínű és szuka (bocsánat: nőstény, nőivarú). Lehet, hogy jobb is lenne így a világ, bár szerintem, ha a macskákra bíznánk a Földet, előrébb  tartanánk, mint jelenleg az emberekkel. Nem a macskák a legjobb választás, nem is tudom, hogy melyik fajra bíznám. Egy biztos: mi emberek sajnos elkártyáztuk a ránk bízott Földet. Talán még mindig a 24. óra utolsó másodpercében vagyunk (remélem) és még mindig meg lehet menteni az emberiséget, meg természetesen a Földet is, de erről nem vagyok meggyőződve.

Aztán ott volt a következő nap, amely dióhéjban arról szólt, hogy keressünk som magoncokat, nemtudom szilva hajtásokat, na meg szedjük le a szőlőt. A szőlő a ház körül 50-60 éves tőkékről mosolyog, a Kisvégen a szőlő talán első világháborút megélt veterán. Nem mai szőlőtőkék. Szerencsére nem Karl Marx telepítette őket, vagy inkább őket sem. Ezek a tőkék becsületesen hozzák hajtásaikat és termésüket hosszú-hosszú évtizedek óta. Becsülettel teremnek, nem akarnak többnek látszani, mint amik valójában. Száz szónak is tízezer a vége, több, mint egy mázsa szőlőt sikerült lecsippenteni a vén tőkékről. Lehet, hogy 100 kilónál is többet.

Aztán a nap végén a hármashatártól nem túl messze levő Tündérországban tobzódhattam az őszi kikericsek képzeletbeli oltárán. Éppen virágzott az őszi kikerics. Kikericsmező a nagyhódosi hídnál, meg persze máshol is.

A Túr valahogy mindig megnyugvással tölti el a lelkemet, meg a közérzetemet is, ami a lelkemmel azonos. Lehet, hogy azért is kötődök annyira ehhez a vidékhez, mert nem tudom, hogy miért. Ez szavakkal el nem mondható, a klaviatúrán nem találok olyan billentyűt, amellyel ezt le lehetne írni. Van az a bizonyos láthatatlan. Vagy inkább megfoghatatlan. Meghatározhatatlan. Ez nem az. Valami olyasfajta érzés ez, amit János vitéz Tündérországban tapasztalhatott. Én megtaláltam az én személyes Tündérországomat és ezért nem is kell olyan túl sokat utaznom.

Az útvonal nem titkos, bár az én Tündérországom csak az enyém. Mindenkinek megvan valahol, megkeresheti. Kezdje önmagában.