Dióhéjban som magoncokról, szilvahajtásokról

Én megtaláltam az én személyes Tündérországomat és ezért nem is kell sokat utaznom

Végre újra indulhatok, jó szél fújja képzeletbeli vitorlámat. Oroson meg kell állnom, de ennek csak a kutyánk fog örülni. Bár fene tudja, hogy Jürgen mikor örül és mikor nem, egyfolytában ugrál, vagy sullizik, esetleg lapsi, de a zsiványságért nem kell neki sehova sem menni. Érdekes karakter. Szülei vizslák, ő maga inkább ír szetter, ki tudja mi lehetett ott Pazonyban annak idején. Jürgen amúgy egy szeretetre méltó kis jószág, még ha ezzel nincs is tisztában. Örömének a tárgya két darab jó negyven centis szarvasláb csont. Hús, ín nem nagyon van már rajta, de ott az illatanyag, meg Jürgen fantáziája. Ha van egy kutyának fantáziája. Ha nincs, akkor kénytelen lesz az ösztöneire hagyatkozni. Remélem, hogy nem kerül döntéshelyzetbe, mert abba bele is rokkanhat. Amúgy nagy reményeket fűztem személyéhez, mert azt hittem, hogy vizsla lesz. Úgy is nézett ki kölyökkorában, akkor is cuki volt, kutyákhoz értő ismerősöm ugyan már akkor felvázolta a családfát, de én hittem a kis puttónak. Rögtön megkapta a Bajnokok Ligája győztes Liverpool mestere nevét, hogy ez se fogja majd vissza a fejlődésben. Nem baj, vagy inkább úgy írom, hogy nincs baj: Jürgen szeretve lesz örökkön örökké, vagy még annál is tovább, mert megérdemli. Érző élőlény. Ha már itt tartunk szólnom kell öt kis lakótársáról, akik tavasszal mondták először azt, hogy nyáú. Ahogy elnézem egyik sem lesz Kand úr, mert háromszínű kandúrt én még nem láttam. Szépek ezek az oroszi cicalányok és várják majdani jövendőbelijüket.

Nagyon aranyosak, dorombolnak, hízelegnek, dörgölőznek. Aki esetleg befogad közülük egy-két cicát nem fogja megbánni. Ha nem, akkor demográfiai robbanásnak lehetünk majd tanúi házimacska fronton, a hatványokat hatványra helyezve első körben, aztán meg túlnépesednek mindent. Mindenki macska lesz, háromszínű és szuka (bocsánat: nőstény, nőivarú). Lehet, hogy jobb is lenne így a világ, bár szerintem, ha a macskákra bíznánk a Földet, előrébb  tartanánk, mint jelenleg az emberekkel. Nem a macskák a legjobb választás, nem is tudom, hogy melyik fajra bíznám. Egy biztos: mi emberek sajnos elkártyáztuk a ránk bízott Földet. Talán még mindig a 24. óra utolsó másodpercében vagyunk (remélem) és még mindig meg lehet menteni az emberiséget, meg természetesen a Földet is, de erről nem vagyok meggyőződve.

Aztán ott volt a következő nap, amely dióhéjban arról szólt, hogy keressünk som magoncokat, nemtudom szilva hajtásokat, na meg szedjük le a szőlőt. A szőlő a ház körül 50-60 éves tőkékről mosolyog, a Kisvégen a szőlő talán első világháborút megélt veterán. Nem mai szőlőtőkék. Szerencsére nem Karl Marx telepítette őket, vagy inkább őket sem. Ezek a tőkék becsületesen hozzák hajtásaikat és termésüket hosszú-hosszú évtizedek óta. Becsülettel teremnek, nem akarnak többnek látszani, mint amik valójában. Száz szónak is tízezer a vége, több, mint egy mázsa szőlőt sikerült lecsippenteni a vén tőkékről. Lehet, hogy 100 kilónál is többet.

Aztán a nap végén a hármashatártól nem túl messze levő Tündérországban tobzódhattam az őszi kikericsek képzeletbeli oltárán. Éppen virágzott az őszi kikerics. Kikericsmező a nagyhódosi hídnál, meg persze máshol is.

A Túr valahogy mindig megnyugvással tölti el a lelkemet, meg a közérzetemet is, ami a lelkemmel azonos. Lehet, hogy azért is kötődök annyira ehhez a vidékhez, mert nem tudom, hogy miért. Ez szavakkal el nem mondható, a klaviatúrán nem találok olyan billentyűt, amellyel ezt le lehetne írni. Van az a bizonyos láthatatlan. Vagy inkább megfoghatatlan. Meghatározhatatlan. Ez nem az. Valami olyasfajta érzés ez, amit János vitéz Tündérországban tapasztalhatott. Én megtaláltam az én személyes Tündérországomat és ezért nem is kell olyan túl sokat utaznom.

Az útvonal nem titkos, bár az én Tündérországom csak az enyém. Mindenkinek megvan valahol, megkeresheti. Kezdje önmagában.

Szerző: 2020. 10. 19.

2 hozzászólás

  • dr.Keresztes Mihály says:

    Gratulálok a szerzőnek, igazi lélekemelő,lélekpihentető kis remekmű,ezt mindig akkor érzem, ha olyat olvasok, amelynél látom a leírtakat a szemem előtt, mintha filmet néznék. Ez olyan.Persze hozzájárul az élményhez fiatalkorom azon a tájon eltöltött 25 éve is.De Jürgent és a kiscicákat még csak most láttam először, de jó lenne élőben is találkozni velük, meg a gyönyörű tájjal is újra. Talán majd egyszer.De addig is várom a szerző újabb szösszeneteit.Nagyon.

  • Rális Margit says:

    A sorokat olvasva, szememet kicsit becsukva, megjelent előttem KÖLCSE és teljes környéke, ahol 21 éves koromig éltem. Felidéződtek a kedves emlékek. Évtizedek óta a Dunántúlon élek, de ez egészen más világ.
    Köszönöm, hogy elolvashattam ezt a kedves írást.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló