Elhunyt a kis sárga asztali lámpánk

Az örök világosság fényeskedjék néki!

Olcsó húsnak híg a leve, mondhatnánk, de itt nem ez a lényeg. Már nem tudom, mióta van velünk. Ha jól gondolom, akkor körülbelül 15 éve. Plusz, mínusz 2-3 év. Vagy 4, esetleg 1. Velünk volt, egy háztartásban éltünk. Ő passzív volt egy kicsit, ott állt, ahova pakoltuk. De ott fegyelmezetten végezte a dolgát. Világított, ha sötét volt. Ő volt a fény az éjszakában, bár soha nem dolgozott a lámpagyárban. Ő ugyanis ott született, onnan került valamelyik áruház polcára. Aztán rábukkantam, levettem gyenge kis dobozba zárt testét és megvásároltam, mint holmi használati tárgyat a sok közül. Ő szerény volt. Sárga és visszafogott. Soha nem próbált többnek látszani annál, ami volt. Ő mindig a háttérben állt. Volt úgy, hogy beragyogott egy egész estét, sőt akár egy éjszakát. Néha az éjszaka közepén kapcsolódott ki (ez persze nem a szórakozással járó kikapcsolódás), de volt úgy, hogy kihúzta reggelig. Akkor már lázas volt, gyönge teste felhevült, de ő büszkén állt a vártán. Együtt feküdtünk, együtt keltünk. Olvastunk együtt. Írtunk együtt. Álmodtunk együtt. Ő volt az, akivel oly sokszor bejártam az Erdőhát falvait, a Túrt, a Tiszát, a Szamost és Szatmárt. Velem volt, ha akarta és akkor is, ha nem. Világított, mert ezt a feladatot kapta. Olvastunk együtt újságokat és könyveket, de főleg könyveket. Még talán jogot is tanultunk együtt. Történelmet mindenképpen.

Ez a kis sárga színű lámpa úgy volt része az életemnek, hogy szinte tudomást sem vettem róla. Pedig megérdemelte volna, hogy kicsit jobban odafigyeljek rá, vagy odafigyeljünk rá. Egyszer már korábban leejtettük, volt is némi hézag az alteste és a világító része között. Sebesülten is szolgált, továbbra is ellátta feladatát.

Nagyon szerette a könyveket. Ezt a könyvek is megerősíthetik. A könyv olvasásához világosság szükséges. Aztán a világosság megvilágítja a könyvet, ami így válik a fény részévé.  A fény fényből lesz fény által. Ennek a láncnak volt nagyon sokáig elválaszthatatlan része ez a kis sárga lámpa. Miközben világított, ő sem tétlenkedett. Ha már szolgálni kell, akkor bizonyára ő is olvasott és álmodott.

Na meg a zenék! Elalvás előtt hallgathatott mindent. Nem kezdek felsorolásba, mert  se elvenni, se hozzáadni nem szeretnék. Amúgy is az álmok a legfontosabbak. Lehet, hogy együtt álmodtunk jót és rosszat, de mi csak a szépre emlékezünk. Az álmaink, a közös álmaink is maradjanak meg csak nekünk, kettőnknek. Nekem és a kiselejtezett, többször leejtett kis sárga lámpának. Ő is és én is csak egy porszem vagyunk a Teremtés végtelenségében. Én beszélek, ő meg világít. Vagyis világított.

Nem tudom, hogy a tárgyak is úgy ragaszkodnak-e az emberekhez, mint az emberek a tárgyakhoz. Nem tudtam még e tárgyban elbeszélgetni egyetlen tárggyal sem. Remélem azonban, hogy a ragaszkodás kölcsönös és ezzel a kis sárga lámpával is találkozok még egyszer valamikor. Levetít előttem filmeket, lejátszik zenéket és fellapoz könyveket. Na meg újra együtt álmodjuk majd régi álmainkat úgy, ahogy egykoron.

Szerző: 2020. 09. 12.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló