Ma a szomorúfüzek is mosolyogtak

A Túr pedig kicsit szabadkozva invitált, de örömmel konstatálta, hogy nem maradtam szárazon

Ősz lett hirtelen a nyárból. Ilyen nyár még soha nem volt, milyen ősz áll előttünk vajon? A hétvégén még tombolt a kánikula. Mit tombolt, őrjöngött. Talán most akarta megmutatni a búcsúzni kényszerülő nyár, hogy azért ő sokkal többre képes annál, amit idén láttunk tőle. Nem volt az igazi, annyi szent. Az időjárás úgy gondolta, hogy most szakít azzal a hagyománnyal, amit a közelmúlt alakított ki. Havat lapátolni lassan kiváltság lesz, főleg decemberben. A Karácsony meg mintha egyenesen szerződésben vállalná azt, hogy fehér nem lehet. Biztos van olyan passzus, hogy amennyiben mégis fehér lenne, akkor mekkora összeg ütné a markát. Ez egyrészt valószínűleg megfizethetetlen, másrészt meg azért nem tudja a markába gyűjteni az extra szolgáltatásért nyújtott megbízási díjat, mert mindkét kezével bevásárló kocsit szorongat. A Karácsony ugyanis mára a bevásárlás ünnepévé vált, esetleg az Akciók ünnepévé. A Karácsony napjaink akcióhőse. Jézus jászola a Plázába került. Nem akarok sokkal több szót vesztegetni erre, mert nem is erről akartam írni, de a mai napon a rádióban már utalgattak a karácsonyi nagy bevásárlásra, vagy mi. Szerintem szeptember elsején ez még kicsit korai, de ki tudja?

Bevillant az első napom az iskolából: 1978. szeptember 1. Akkoriban a „kisiskolásokat” a kis iskola fogadta. Arra emlékszem, hogy a szülők egyike (tehát az anyukák) kísértek fel bennünket az első napra az iskolába. A tanévnyitóra. Véget ért életem burokban leélt korszaka. A burok hát évig védett. Innentől kezdve kénytelen voltam színre lépni. Nem volt választás, nem maradhattam a család ölelő biztonságában örökre. Nem is kérdezett erről senki, nehogy már hat évesen felelős döntést hozzak. Halványan dereng, hogy mennyire izgatottan vártam a tanév kezdetét. Féltem az ismeretlentől, de olvasni már nagyon szerettem volna, számolni nem annyira. Ezzel ma is így vagyok. Talán százhuszat vert a szívem, de ebben nem vagyok biztos, mert a pulzusom mindig alacsony értékeket produkált, amikor mérték. Aztán szeptember 1-én elindultam az Élet rögös országútján. Hogy mennyire rögös, az rögtön az első napon kiderült, mert akkorát estem az iskolaudvaron játék közben, hogy még nekem is fájt. Hát még az udvarnak! Az is lehet, hogy elpityeredtem, mert gyerekként azért könnyebben ment a sírás, biztos a lélek volt az oka. Egyet kell érteni József Attilával az őszinteséget és az ordítást, toporzékolást illetően (is). Lement a prezúr a térdemről, meg talán a tenyeremről is. Akkoriban ugyanis nem volt ideje és lehetősége megnőni a fűnek az iskolaudvaron, sem a kis iskola udvarán, sem a nagyén. Ott játszottuk élőben a mycraftot is, meg a FIFA 78-at. Messiék akkoriban még egy gatyában jártak az édesapjukkal, Törőcsik és Nyilasi viszont olyan hősök voltak, mint Dobó István, vagy éppen Ludas Matyi. Megvoltak a saját hőseink. Azért ha őszinte akarok lenni, én ’78-ban még csak azért próbálkoztam a labdarúgással, mert szégyelltem volna, ha nem focizok. 1979-ben sikerült magammal megszerettetni, több hónapnak is el kellett telni ehhez. Lehet, hogy a dzsörzé nadrág volt az oka? Nem emlékszem. Az iskola aztán megszokott dologgá vált, mellette természetesen a kisdobosok, úttörők, táborok, őrsi napló hamisítások (már elévült), tábortüzek szeptember 29-én humoros esztrád műsorral, a november 7-i emelkedett ünnepi műsorok, ami után mindig azt vártam, hogy a felnőtt szónokok kezéből mikor fogy el végre a papír… Sorolhatnám napestig, de nem teszem. Fiúk ketten voltunk Szilárddal, lányok meg hárman, ha jól emlékszem. Az osztály létszáma aztán hol öt, hol hat volt. Lehet, hogy volt olyan is, hogy heten voltunk. Buktak hozzánk, aztán buktak tőlünk. Volt, amikor vándorcirkusz érkezett a faluba és a cirkuszos gyerekek arra a két-három-négy napra jöttek iskolába. Ők voltak a sztárok, nem győztek felelgetni a kérdéseinkre. Valószínűleg folyamatos hazudozásra kényszerítettük őket, de állták a sarat.

Ma Ősz úr a baráti orcáját villantotta felénk, talán így próbál kicsit könnyíteni azoknak a deákoknak, akik a héten ugrottak bele az ismeretlenbe. Ma már minden más, mint annak idején 1978-ban. Az is lehet, hogy minden ugyanolyan, csak a körítés változott. Tiszta lelkű gyerekek foglalják el a helyeiket a tantermekben. Jó, lehet, hogy a többségük már készségszinten kezeli a mobiltelefont, tabletet, meg ki tudja még milyen csodáját a modern technikának. Fejünk felett ott lebeg a nagy Bizonytalanság. Szerintem nekem, nekünk, a mi korosztályunknak könnyebb volt, mint a mostani tini nindzsáknak. Vigyázni kell rájuk, akkor is ha úgy gondolják, hogy ők vigyáznak ránk.

Erre is gondoltam ma, miközben végigsuhantam a töltésen, ahol már tegező viszonyban vagyok a kanyarokkal, egyenesekkel, a kökény bokrokkal, a vadkörtefákkal. Ma a szomorú fűzek is mosolyogtak a jó idő hatására, a Túr pedig kicsit szabadkozva invitált, de örömmel konstatálta, hogy nem maradtam szárazon. A békák kuruttyoltak, a kis halak meg akarták enni a lábujjamat, két fecske is megjelent és időnként olyan közel repültek a víztükörhöz, hogy a frakk a pocakjukon vizes lett. Én találtam egy helyet, ahol a világ szinte tökéletesnek látszik. Meglátogatom, amikor csak tehetem, így történt ez ma is, a 2020/21-es tanév első hétvégéjén, egy csendes szombati napon.

Szerző: 2020. 09. 07.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló