A régi nyarak illatai itt vannak bennem

A virágos rété mellett a verítéké is, mert éreztem azt is eleget

Meglehet, hogy inkább szaga volt, de néha talán illata is. A mező, a rét illata, amikor nyár elején burjánzott a vadvirágoktól, a lóherétől, az ősgyeptől, na ő volt Flóra. Flóra illatát nem párizsi, vagy milánói (esetleg kölni) méregkonyhákban keverték ki, hanem ő maga volt (és ma is talán) a Természet Kincse. Természetesen minden összetevője természetes. Ha meglátogatjuk, akkor nem fukarkodik az illatmintákkal. Igaz nincs csomagolva, mert ez nem műanyag. Flóra önzetlenül illatozik mindenhol, ahol csak egy fűszál is megjelenik. Nagyobb az élmény persze ott, ahol az ember még nem vette át az uralmat. Minél távolabb vagy a „civilizációtól” annál kevésbé van büdös. Ez persze nem jelenti automatikusan azt, hogy a bűz civilizációs ártalom, pedig igen.

A régi nyarak, az én régi nyaraim illatai itt keringenek az emlékeimben. A virágos rét illata mellett ott van a verítéké is, mert éreztem azt is eleget. Verítéket kapálás közben, gyűjtés és forgatás közben, na meg esténként a pályán.

Másképp viseltük akkoriban a meleget is, nem volt annyira megterhelő a nyári kánikula, mint manapság egy-egy hőhullám. Az is lehet, hogy ugyanilyen volt, csak akkor még fiatalok voltunk. Mondjuk én ma is fiatalnak érzem magam, utálom, ha az eladó a boltban lemagáz. Mégsem mondhatom ilyenkor, hogy: „ide figyejjé’, az igaz, hogy a lányommal vagy egyidős, de én lélekben fiatalabbnak érzem magam, mint ahány éves te vagy!”

Az akkori melegek mára barátságos langyhőmérsékletté szelídültek, a mostaniakat meg eltúlozzuk. Egyik sem igaz, de az is lehet, hogy mindkettő az. Nem akarok filozofálni, nem szeretem túlmagyarázni a dolgokat. Nem is fogom.

Egy átlagos nyári nap 1992-ben például így nézett ki. Reggel hét óra körül kelek (na jó inkább nyolc), anyu kakaója házi tejből némileg felturbózva egy kis kávéval a reggeli. Valami kinti munka általában van, legyen az kapálás, vagy forgatás. Városiak kedvéért a forgatást magyaráznám: amikor régen lekaszálták a kaszálót (rétet), a lekaszált rend (így hívják) egyik oldala a napon száradt, de ahhoz, hogy utána összegyűjtsük, a másik oldalát is meg kellett szárítani. Ezt nevezzük „forgatásnak”, amikor a lekaszált „rendeket” villával át kellett fordítani a másik oldalára. Amikor ez is megszáradt, akkor „gyűjtöttünk”, azaz a rendeket bukókba (szénaboglya) raktuk, aztán meg jött a „fogat” és a bukókat hazahordtuk a csűrökbe, hátsó udvarokra. Ez a fajta munka nem volt olyan megterhelő, mint a kapálás, de időigényes volt. Nagyapáink, apáink ráértek de mi soha. Alkalmazkodni persze nekünk kellett, de azért ők is úgy irányították a „munkaműveleteket”, hogy az esti focira, vagy a hétvégi diszkóra azért odaérjünk. Nem mondom, hogy nem szentségeltem (magamban persze), amikor kint voltunk példának okáért a Dögtér melletti táblában, tudva tudtam, hogy este hattól edzés van a pályán, én hordom a villahegyeket, apám rakja a bukót és egyszer csak a jellegzetes mosolya megjelenik a szája szögletében, elővesz egy cigerettát és elkezd mesélni egy történetet. Ahogy meséli, én is oldódok, a történet végén jót kacagunk, ő komótosan szippant a cigibe, a világ egy kerek egész.

Miatta soha nem mulasztottam edzést, vagy bármilyen futball alkalmat, csak az ember fiatalon nagyon türelmetlen. Aztán befejezzük a gyűjtést, majd jön a fuvaros, aki hazahozza. Jellemzően még akkor is lovas szekérrel. Mi meg szépen hazamegyünk. Én felveszem a csukát és tekerek le a pályára. Gyülekezünk, nem késtem el. Kapura rugdosunk kicsit, utána a beadásokat gyakoroljuk. Én azt szeretem, ha a tizenhatos sarka körülre jön a beadás, én felugrok és félfordulattal beollózom a beadást. Akkora eufória egy ilyen lövés, mint Kukoricza Jancsinak az első ölelés Tündérországban. Aztán jön a foci, néha szenvedéllyel telítve, de azért mindig a sportszerűség keretein belül maradva. Foci után megyünk haza, már a tücskök zenéje és a békák kuruttyolása köszönt a hazaúton. Apu már alszik, anyu éberen vár, a vacsora nem maradhat el. Anyu ma is, túl a nyolcvanon, éberen vár. Apu meg az örökkévalóságban.

Az éjszaka is meghozza a maga illatait, a tücsökzene, na meg egy-két éjjeli madár hangja élettel tölti meg a földi étert. Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent. Nekem szülőhazám…

Ma már másképp látom, ha tehetném visszafordítanám az idő kerekét példának okáért 1992-re, de hála Istennek nem tehetem és nem is teszem.

A régi nyarak illatai itt vannak bennem. A többi évszak is itt van, de ma mégiscsak egy július végi nyári éjszaka elején járunk, örülünk annak, aminek lehet, meg annak is, amiről most még nem is feltételezzük, hogy egy valamikori öröm forrása.

Örüljünk hát mindennek, ami jó!

Szerző: 2020. 08. 04.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló