Tanárnő kérem, van magának férje?

Na, ha ennek a bokornak a terméséből főz egy teját, és megitatja az urával, akkor reggelig…

Ez a szeszélyes nyár az elmúlt években megszokott szárazságot megtörte, Medárd nem viccelt. A sok csapadék egyrészt áldás, másrészt átok, ki honnan nézi. Kritikával illetni az időjárást nem illendő dolog, nem is tenném, mert az időjárás a magasabb fórum asztala, ott fent teszik olyanná, amilyenné. Amilyet érdemlünk, gondolom. Az lenne a derék, ha erről is megszavaztatnák a népet, ki milyet szeretne. A szivárvány bizonyára folyamatosan biztosítva lenne, mert egyszerre esne az eső és sütne a nap, egyszerre lenne például Szabóéknál állandó nyár, Kovácsék állandó tavaszt szeretnének, a jegesmedvék a télre szavaznak, Dionüszosz brigádja meg folyamatosan csak szüretelne. Érdekes és izgalmas lenne így a világ, na de akkor eltűnne a rend, a káosz meg rossz tanácsadó. Jól van az úgy, ahogy van, ha nincs is jól.

A fű meg csak nő, az erdőben olyan aljnövényzet burjánzik, mint a trópusi esőerdőkben monszun idején, bár ott és akkor még nem jártam, csak hallottam, tévében láttam, meg mesélik. Az erdők, mezők, rétek, legelők idehaza most vidáman mosolyognak. Máskor ilyenkor már sárgul az, ami most méregzöld. Nem mérgében zöld, hanem éppen ellenkezőleg: jókedvűek a mezei növények.

A vadvirágok csodálatosan színezik a zöld hátteret, színpalettájukkal a legprofibb festékboltok sem versenyezhetnek. Némelyiküket irigylem. Sőt tulajdonképpen minden mezei virág irigylésre méltó életet él. Szépen kisarjad, kihajt, bimbóba borul, majd kinyílik. Aztán ott pompázik és gyönyörködhet a hajnali harmatcseppekben, ezekben viszontlátja önmaga tükörképét.

Hajnalban ébred, harapni lehet a levegőt, a madarak csicsergő kórusa köszönti. Szellők fésülik kis szirmait, harmatban mosakszik, a felkelő Nap melegíti fel és látja el éltető energiával. Napközben gyönyörködik az eléje táruló táj látványában. Rámosolyog a szomszéd szamárkóróra, a csalánoknak előre köszön. Reggelente elsusogja imáját, amelybe belefoglalta, hogy „a növényevő állatoktól ments meg Uram minket”. Aztán végignézi, ahogy a Nap a horizonton bejárja útját és a végén átadja a stafétát az ezüstös Holdnak. Tücsökzene és a békák kuruttyolása altatja. Olykor belevijjog a leszálló sötétség békéjébe egy-egy bagoly, esetleg elsurran a homályban egy denevér. A szúnyogok zümmögését valahogy a vadvirág sem szereti, de őt nem bántják, na meg ők is Isten teremtményei. Bezzeg a méhek, azok mennyivel jobbak! Imádja, amikor a kis méhecskék szorgoskodnak körülötte, vagy éppen rajta. Mindig megkínálja őket egy kis nektárral. Ők persze nagyon udvariasak és mindig elfogadják.

Az a kis vadvirág mesélte ezt, amellyel szóba elegyedtem. Elmesélte, hogy mennyire szereti az életet, milyen szerencsésnek érzi magát, amiért az lett, ami. Nem foglakozik sem betegséggel, sem más bajokkal, örül neki, ha felkel a Nap és ő megmutathatja, hogy mennyire egyszerű szépnek lenni. Szépnek és hasznosnak. Hasznos azért lehet, mert Makay Béla óta tudjuk (a vadvirágok persze ezt mindig is tudták, Makay Bélát is ők avatták be), hogy minden növény jó valamire. Fekélyre, folyásra, fingásra, fájásra. Aztán, ha mégsem hat, arról csakis az ember tehet, mert nem hitt eléggé a növény gyógyító erejében. Hitetlenül meg amúgy nincs is értelme semminek, főleg nem a gyógyításnak. Gyógyulás sem lehetséges hit nélkül.

A kis virág elmesélte, hogy ő nem látta, csak hallotta, amikor Makay Béla bátyánk a túristvándi négyszögletű kerek erdőjében – ahol mindenfajta állat élt – „gyógyfű túrára” vitt egy városi gyerekekből álló turistacsoportot. Ment elől, kitépett egy marék gazt az ösvény mellől, majd magyarázni kezdett:

– Na puja! Ez szigorúan védett, ennek eszmei értéke 5000 forint, ennek 10000 forint, ez gyomorfájásra jó, ez fejfájásra, ez fülre, stb.

Aztán lazán félredobta, majd mentek tovább. Újra tépett, újra védett gyógyfüvek voltak a markában, eszmei érték, gyógyhatás magyarázata, majd a szemléltető eszközöktől való hanyag megszabadulás.