Erdély.  Ékessége anyaföldünknek

Az elénk táruló panoráma mesés, a távolban hófödte csúcsok nyújtózkodnak az ég felé

Amikor elkezdtem építeni képzeletem birodalmát, még nagyon pici gyerek voltam. Olyankor az ember mesékben él, nincs is nagy különbség a képzelet és a valóság között. Áldott állapot gyereknek lenni. Talán csak Benjamin Button képez kivételt, aki kénytelen volt fordítva leélni az életét. Én szerencsésebb vagyok nála e téren. Képzeletem birodalmának nincsenek határai, vagy ha vannak, akkor folyton változnak. Se kezdete, se vége, se eleje, se hossza. Élménytéglákból épül, amelyeket nem lehet TÜZÉP telepen vásárolni. 

A birodalmam jelentős erőssége Erdély. Emlékszem, milyennek képzeltem, mielőtt először ott jártam. Gyönyörűségesnek. Aztán amikor eljutottam végre Tündérországba, megtapasztalhattam, hogy képzeletemet is felülmúlja. Most újra meggyőződhettem erről.

Képeslapra illő táj, megunhatatlan hegyek, erdők, folyók. Na meg az emberek!

 

Beszélgetek egy szentegyházi fiatalemberrel a Hargitán. Igazi szikár székely legény, szikrázó tekintettel, éles ésszel és jó humorral. Dolgozott ő már Németbe’ is, meg Magyarba’, de itthon a legjobb. Csak kint jobban fizettek, mint itt ezek a málék. De most már a maga ura, megél valahogy itthon is. Apja zenész volt, erőltették, hogy ő is tanuljon hangszeren, dobolt is, majd klárnétozott, de nem nagy kedvvel. Jobban szerette már egészen kicsiny korában az ostort. Ha nem volt nála, akkor ő sírt, ha végre odaadták neki, akkor meg azok sírtak, akik odaadták. Csépelt mindent, aki és ami ostortávolságon belül volt. Ahogy mondta, két gyereke van, s egy lánya. A lánya ráütött, odaüt keményen, ha szeszélyes kedve háromévesen úgy tartja. A zenét szereti, de nemcsak a „klasszikus népzenét”, hanem a könnyűzenét is. Na de nem a maiakat! Viszont, ha megszólal az autóban a Modern Talking (!) vagy a Neoton Família (!), akkor ötösből kettesbe vált és megvadul, mint egy táltos paripa. Hiába, a székelyekre is hat a „rothadó nyugat”, s még ha zeneileg nem is értek egyet mindenben beszélgetőtársammal, azért a hitelességét nem kérdőjelezem meg. Ízlések és pofonok, vagy inkább ízlések és ostorcsapások.

Beszélgetésünket két macska figyeli, szelíd székely házi cicák ott, a székelyek szent hegyének tetején. Az egyik megütközve szemléli a hóból kilátszó Heineken sörös kupakot. Ezt meg miféle turista dobhatta épp itt el? Csípi a szemét a szemét. Vagy inkább „csíki”. Ki tudja?

Az elénk táruló panoráma mesés, távolban hófödte csúcsok nyújtózkodnak az ég felé. A Fogarasi-havasok. Ide vagy 120 kilométer, azt mondják a traktorosok. Amott meg a Brassó felé magasodó Cenk. Idelátszik fél Erdély. Na jó, negyed. Vagy nyolcad. Ami viszont látszik, az ékessége anyaföldünknek.

Aztán egy másik napon Borszéken az étteremben az egyik sarokasztalnál négy idősebb koma Európa és Ázsia határáról vitatkozik. „Rándben ván, hogy ott az Urál, na, de Georgia akkor hová tartozik? Na és a Kászpi?” Egyik mondja, hogy ide, másik, hogy oda, nem akarok beleszólni, nem is igénylik. Koccintanak viszont legalább kétszer, míg mi a kávéra várunk. Eszembe jut egy pár évvel ezelőtt hallott történet. A székelyek az autonómiáért harcolnak, amit persze ők szabadságnak mondanak, mert az autonómia senkit nem érdekel. A szabadság annál inkább, hiszen annak van értelme. Szóval vitatkoznak, hogy így lenne jó, úgy lenne jó, de abban egyetértenek, hogy a szabadságot csak háborúval lehet kivívni. Telik, múlik az idő, nem történik semmi. Ülnek az asztalnál hosszan hallgatva beszélgetnek. Egyszer csak az egyikük megtöri a csendet:

– Te komám! Én már attól félek, hogy nem lesz háború!

Borszék a szellemkastélyaival egy emlékezetes helye Erdélynek. Valamikor pezsgett az élet, pezsgő volt az élet, meg pezsgő volt a poharakban. Mára elszálltak a pezsgőspohárból a buborékok, romos épületek találhatók mindenfelé. Buborék Borszéken ma csak az ásványvízben van, bár ez sem kis dolog.

Nyergestető a mi Termopülénk, ahogy Kányádi Sándor is megemlékezett róla. Tisztelet a hősöknek!

A Székelyudvarhelynek nevezett ékszerdobozról nem szólok külön, oda el kell menni, meg persze Csíkba, Gyergyóba, a Gyimesekbe. Nem sorolom fel az összes táját Erdélyországnak, mert félek, hogy kihagyom valamelyiket és megsértődik. Maradjunk inkább annál a klasszikus székely bölcsességnél, miszerint „a sör nem ital, az asszony nem ember, a medve nem játék.” Aki nem hiszi, járjon utána!

Szerző: 2020. 01. 22.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló