Praclifestés
Vajon ki lesz festékesebb?
Az osztálybulis kincskeresés fél órája szinte csak egy sze
mpillantásnyinak tűnt a bogárkák szemében. Az idő lejárta után mindannyian a fűben, a nagy fa árnyékában ücsörögtek, és a talált apróságokat nézegették, próbálgatták, nagy boldogan.
– Keressétek ki a kosaratokból a festékes tégelyeket! – indította az újabb játékot Ibi, egy kis pihenő után.
– Az enyémben nincsen tétel! – kotorászott a kincsei között értetlenül Bobo. – Van itt ceruza, radír, füzetke, egy kis doboz, meg egy… b–o–l–h–a cs–o–k–i – betűzgette végig a hosszú nevet türelmesen. – Micsodaaaa??? Tényleg létezik ilyen finomság nekünk, vérszívóknak is??? – Köszönöm!!! – ugrott oda azonnal Ibihez, és egy jó nagy, cuppanós puszit nyomott az arcára. – Otthon a nagytesóim susogtak róla egymás között – magyarázta –, de azt hittem, csak engem akarnak átverni… ezzel is… De akkor valóban befalták mindig mindet nélkülem… – motyogta maga elé egy pillanatra elkedvetlenedve. – De tanulni való tétel nincs nálam, higgyétek el, pedig mind a tíz kékséget sikerült megtalálnom! – bizonygatta.
– Jó kis fiúpuszit kaptál, ugye?! – ugratta Csiporka a visszafojtott nevetéstől elpiruló Ibit.
– Meghiszem azt! Nem is mosom meg azt az arcfelemet egyhamar! Fogd Bobókám a kékfestékes tégelyedet, látod az a kis üvegcse az, nézd csak, épp ott van a markodban, és még véletlenül se jusson eszedbe semmiféle iskolai számonkérés! Épp most vagytok túl egy nehéz vizsgán!
– Ééén nem találtam meg a pirosat… – görbült le Pötyi szája.
– Semmi baj – fogta meg a kezét Bíborka –, majd ketten használjuk az én lilámat!
– De hol festünk egyáltalán??? – gondolkodott hangosan Csiporka.
– Irány a garázs! – indítványozta Ibi, és azonnal el is indult a kékvirágos kapu felé.
– De az foglalt! – tiltakozott Bíborka. – Benne áll az autó!
– Tévedsz! – ugrott át a feje fölött, vigyorogva Bobo. – Láttam, amikor jöttem hozzátok, hogy a kapu előtt parkol.
– Hogy vitted ki oda??? Csak nem ölbe vetted?! – döbbent meg a pillangó, hiszen ő pontosan tudta, hogy előző este, amikor a vizsga utáni bevásárlásból hazaértek, beállították a helyére az Opelt.
– Ha én olyan erős lennék, én lennék Magyarország súlyemelő bajnoka, nem gondolod? – kacagott Ibi a feltételezésen. – Hajnalban, amikor kiosontam mellőletek, hogy mindent előkészítsek a bulira, megkértem, hogy egészen halkan, dorombolva induljon be. És mivel apa igen jól megnevelt autójáról beszélünk, teljesítette is a kívánságomat!
Mire ezt végigmondta, mindnyájan odaértek a fém kapuhoz, és Ibi kitárta az ajtót.
– Aztaaa! – tátotta nagyra a száját Szunyi. – Nálatok szabad a falra festeni??? Anyukám kitérne a hitéből, ha megpróbálnám, az biztos!
– Azt nálunk sem szabad, de a falra ragasztott kartonra igen! – mosolygott Ibi.
– Éééés…, mit fessünk? – szólalt meg halkan Pötyi. – Semmi sem jut az eszembe…
– Fessünk fákat, virágokat, bokrokat, gombákat – javasolta Csiporka egy kicsit hazagondolva a régi életére.
– Jó, jó! De hogyan??? Sehol semmi festőeszköz! – közölte Szunyi.
– Praclifestééésss! – ordította hirtelen feltámadó lelkesedéssel Bobo, és azonnal bele is mártotta mindkét tenyerét a festékekbe, és elkezdte kialakítani az égbolt kékjét, a lap tetejéhez felpattogva.
A többiek sem vártak sokáig. Mindannyian a hatalmas lap elé sereglettek.
– Tegyük le középre a festékeinket, hogy mindenki használhassa bármelyiket! – javasolta Csiporka, aki azonnal ki is tette a kezéből a magáét, majd belemártakozott a zöldekbe, és nekikezdett a fa lombkoronájának megfestésébe.
– Akkor én meg virágokat fogok! – mosolyodott el végre tiszta szívéből Pötyi, s belevetette magát a pacsmagolásba.
Ibi hátulról, csendben figyelte őket.
– De aranyosak! – gondolta. – Hogy megtanultak az iskolában együttműködni, tervezni, figyelni, a munkájukra és egymásra is! És milyen jól áll nekik a sok festékfolt! – kuncogott.
***
Molnár Ágnes
