Állva maradt az alva talált éjjeliőr

A Vén Borbély megetette az agitátorokat, meg a többi marhát

Követjük az időt, de utol nem érhetjük. Minden egyes lépés egy már kitaposott lábnyomba vezet, akkor is, ha úgy gondoljuk, itt még soha senki és semmi. Elindultunk ki a Szomogába, ami valahol Fülesd és Vámosoroszi között terül el, az egykori Dögkút mellett. Az Ecceri fiú mesélte valamikor, hogy ő bizony még látott olyat, hogy a dögkútból kimentettek egyesek egy-két marhalábszárt, vagy marha farhátot. Kellett a gyroshoz bizonyára. Éhesek voltak, enni kellett. A Szomogához az egykori Luby (majd Christoph, később TSZ) tanyán keresztül vezet az út. 

Az egykori tanyaépületek mára jobblétre szenderültek, az aklok eltűntek, elfújta őket az új idők kegyetlen szele. Valamikor külön kis negyed állt itt, istállókkal, meg a még ma is árválkodó mérlegházzal. No meg áll még a hidroglób is, amit méltán nevezhetünk víztoronynak. A hidroglób és a mérlegház látott itt, a szomszédos futballpályán felnőni néhány nemzedéket, látott sok minden mást is. Látta Ez ecceri fiú apját, a „Vén Borbélyt”, aki már nyolcvan éves bőven elmúlt, amikor a tanyán még éjjeli őrként dolgozott. Neki ez nem volt kihívás. Olvasni szeretett, itt esténként kedvére olvashatott, meg persze aludni is lehetett. Éjszaka nem jött lopni senki, mert amit lehetett, azt nappal is ellophatták. Ki lett volna olyan hülye, hogy ne aludjon békésen? A „Vén Borbély” meg olvasgatott, pipázgatott, meg a másnapi tréfán törte a fejét esetleg. Szeretett szórakozni, meg szórakoztatni. Családi krónikánk őrzi azt a történetet, ami lehetne úgynevezett „városi legenda” is, ha nem falun történik. Én hiszem, hogy megtörtént és úgy, ahogy az Ecceri fiú mesélte.

– Nagyapátok az éjjeli őrségben elaludt. Jött az ellenőrzés, megírták a jegyzőkönyvet: „Az ellenőrzés az éjjeliőrt alva találta.” Mondták nagyapátoknak, hogy reggel ezt adja oda telepvezetőnek, vagy kinek, szóval juttassa el a selyemzsinórt a hóhérhoz. Így is történt, csak a jegyzőkönyv szövege kissé módosítva lett. Az „alva” helyett ugyanis ez állt a leadott papíroson: állva. Így lett a dorgálás helyett dicséret.

Olyan is volt, hogy nagyapám dacolt a központi akarattal és nem lépett be a helyi termelőszövetkezetek egyikébe sem. Akkora botrány támadt belőle, hogy az akkori országos napilap is terjedelmes cikkben foglalkozott vele. Skandallum! Az Ecceri fiú felesége épp ma említette, hogy nagyapám „mérmondó” volt, ami nem mindig vált hasznára, de azért összességében az élet őt igazolta. Agitátorok jöttek a faluba. Jöttek nagyapámhoz is, hiszen őt még az újság is megírta, ha őt meggyőzik az már egy óriási lépés, felér az oroszi Holdra szállással. Győzködik, érvelnek, beszélnek, beszélnek. A konyha tele van velük. Egyszer csak nagyapám feláll, felteszi a kalapot, pipára gyújt és csak ennyit szól

– Na megyek, megetetem a többi marhát is.

Aztán szép nyugodtan kisétált az ólba. Az agitátorok pislogtak és bizonyára szidták a rendszert, hogy éppen ide kellett jönniük, a “Vén Borbélyhoz”. Vesztettek.

Ez is elmúlt, mentünk tovább a Szomogába. A levegő annyira tiszta, hogy harapni lehet. Átkelünk egy olyan mély árkon, ami egy traktort is elnyelne. Az Ásvány medre jelenleg száraz, járható. Valamikor ez is egy halgazdag patak volt. Akkoriban még többen pipáztak errefelé, mint ahányan cigarettáztak. Nem ma volt.

A Szomogában fészkel a haris, de itt minden olyan állat nyomát megtalálhatjuk, ami már rég eltűnt erről a vidékről. Volt itt farkas is, meg túzok is. A túzok a múlt század harmincas-negyvenes éveiben még előfordult itt. Erdélyi nagyapám egyszer lőtt egyet. Erdélyi nagyapám vadászott sokáig. A háború előtt, mert utána nem engedték. Egyrészt kulák volt, másrészt Horthy hadseregében a Don-kanyart is megjárva és túlélve nem átallott amerikai fogságba esni. Nem is csoda, hogy nem tarthatott lőfegyvert egy ilyen rendszerellenes galád. Nem tudta olyan könnyedén feldolgozni a rendszer hülyeségeit és igazságtalanságait, mint Borbély násza, de azért valahogy ő is átvészelte.

A túzok elejtését számtalanszor elmesélte. „Az a madár nagyon jó szaglóérzékkel rendelkezik, ezért betömtem a puska csövét, hogy meg ne érezze a lőpor szagot. Hallottam a hangját, becserkésztem és meglőttem. Nem döglött meg egyből, amikor odamentem, még birkózni kellett vele. Olyan volt, mint egy pulyka.” Akkor (is) gyermekfejjel sajnáltam az elejtett madarat. Most is sajnálom, lehet, hogy nagyapám is sajnálta.

Jó volt ma délelőtt apáink és nagyapáink lábnyomába lépni. Úgy érzem, hogy ha rájuk gondolok, akkor van mire szerénynek lennem. A délután már a Szalavényről és a Borzovai erdőről szólt, de erről máskor.

Szerző: 2020. 01. 13.

2 hozzászólás

  • Piros István says:

    Szia Balázs, nem ez az első írás amit tőled olvastam. Nekem nagyon tetszik a stílusod. Úgy érzem érdemes lenne egy hosszabbal is próbálkozni.

  • Varga Istvánné Ilona says:

    Nagyon jól esik a környékünkről olvasni a “nagy Facebook on”.
    Tetszenek az ecseri fiú meséi.köszi

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló