A láncfűrész Stradivarija

Szarufa barátunk neve egybeforrt a favágással, párja nem volt szerte az egész vidéken

Karácsony elmúlt, de még az óévben vagyunk. Szilveszter előttünk áll, Kulinária az egész Földet behálózta többszörösen. Szorít a nadrág, szuszogva kötjük be a cipőnket. Már a kutyák és macskák is karácsonyit ürítenek elől, s hátul vala. Közben meg jön és jöhet is a fennállásunk óta mantrázott szózat: Afrika és Ázsia nagy része éhezik, tik meg itten a húst is lusták vagytok megrágni. Ez így is van. Nem tudom, hogy ma a milyen betűjelzésű generációnál járunk. Tiszteljük persze a kivételeket, de már az én generációm is köpködést érdemel az előttünk járóktól. Az előttünk járókat is köpködik a még régebbi embörek, valószínűleg joggal.

A generációs szakadékok behálózzák személyes történelmünket. Olyan pókhálót fonnak, amelyet kibogozni lehetetlen. Mert javarészt íratlan maradt, vagy esetleg szóbeszéd tárgyát sem képezte. Meg lett örökítve főleg szájhagyomány által egy része, vagy esetleg megőrizte kicsit torz formában a kollektív emlékezet. Ha még van emlékezet. Valamikor úgy felpezsdült az élet Karácsonykor, hogy egymásnak adták a kilincset az emberek itt is, ott is. Jöttek a rokonok, a jó szomszédok, a cimborák, de még a kevésbé közeliek is. Megáldották az évet, kívánták, hogy legyen a következő még jobb, meg az erő és az egészség.

Ma már ennek csak nyomai maradtak. Végigautózva számos nevezetes községen semmit nem tudok felfedezni ebből a régi világból a karácsonyi nyüzsgést illetően. Szinte minden faluban van egy betlehemi életkép bamba figurákból. Nesze paraszt, legyen neked Karácsony! Ennyi. A templomok Szenteste még megtelnek, Karácsony első napján is többen vannak az átlagos évi létszámnál az Úrvacsora miatt, de Karácsony másnapjára helyrebillen a világ. Üres padok, láthatatlan emberek.

Várjuk az év végét, ki így, ki úgy. Hó nincs, de ezt már megszokhattuk. Korcsma sincs, nagyon sok helyen megette a „bót”, a kis féldekás gránátokkal, meg a három százalékos sörpótlóval. Ahol nincs korcsma, ott a mindennapi élet is csökkentett üzemmódban működik. Nincs korcsma, nincs Agóra, nincs közösségi tér. Nem pótolja semmi a megszűnt falusi korcsmákat. Valamikor nem is olyan régen, amikor én is városi migránssá váltam, a helyi korcsma volt az, ahol rendszeresen találkozhattam a régi barátokkal. Ma már szülőfalum is „jó útra tért”, azaz nincs korcsma. Nem is lehet már a többi elszármazottal találkozni, csak az interneten. Vagy temetéseken.

Azért ne bánkódjunk állandóan, mert az nem vezet sehova. Örüljünk a mának, mert megéltük, bizakodjunk a holnapban, hátha jobb lesz, emlékezzünk a múltra, arra persze, ami jó volt. Mert azért jóban bőségesen volt részünk, remélem, nem csak nekem.

Ma például tűzifát aprítottunk, az idő éppen olyan volt, amilyen ehhez a munkához kompatibilis. Hűvös, szeles, arcpirosító. A Kárpátok vonulatai szinte tapinthatóan látszanak, a szél, meg a harapnivaló friss levegő ilyenkor mindig közelebb hozza a bérceket. Az is lehet, hogy a hegyek kíváncsiskodnak, hogy nézzük már meg az alföldi szomszédokat. A fűrész ma reggeltől estig zúgott és zenélt. Persze ez a zene nem olyan volt, mint például 2009-ben. Vagy 1999-ben. Vagy még korábban. Valamikor nem is olyan nagyon régen egy legenda vágta nekünk a fát, amikor kellett. Láncfűrészének olyan mestere volt ő, sőt művésze, mint Stradivari a maga szerszámának. Szarufa barátunk neve egybeforrt a favágással, párja nem volt szerte az egész vidéken. Favágáskor azóta is mindig megemlékezünk róla, mióta lassan tíz éve elment. Az is gyakran eszembe jut, amikor arról értekezett, hogy neki „amerikai” keze van. Télen sose fázik, nyáron meg hűt. Akkoriban nem értettem. Most már tudom, hogy ez tényleg így volt. A vas kecskelábat bárki megkérdezheti.

Szerző: 2019. 12. 30.

4 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló