A szekrény a család krónikája is egyben

Egykor gondosan szőtt vászon lepedőket, terítőket, kendőket és más kelengyét őrzött. Kucsmát és kalapot, szépen összehajtogatott keszkenőt. Szép, hímzett zsebkendőt. A család Bibliáját. Meg az amerikás képeket.

Az „alsóházban”, nagyapám halványsárga (de halványsárga!) szkájfoteléből néztem a tévét. Nem televíziót, mert ilyet nem mondtunk. Az tévé volt, vót. Velem szemben két ósdi szekrény, de mindkettő lélegzett és még ma is piheg. Az öregebb, a sötétbarna színű ki tudja hány generáció óta áll a család szolgálatában. A fiatalabbik is idősebb lehet, mint az afrikai földrész legtöbb állama. Lumumbát minden bizonnyal ismerte, legalábbis hallott felőle a rádióból. Stílusát tekintve a második világháború néven közismert mészárlás utáni évtizedekben hagyta el gyára kapuit. A szkájfotelek és a dohányzóasztal meg a sezlony valószínűleg vele egy blokkban érkezett. Nem így tervezték bizonyára, különösen a fotelek a dohányzóasztallal. Ők nagyobbra vágytak, vagy inkább magasabbra. Például egy városi bérház legalább második emeletére. Mert ott mégiscsak mennyivel jobb, mint egy erdőháti kis falu alsó házában. Ott, ha szerencséje van, akkor panelbe kerül és a szomszédos szekrényekkel, székekkel, asztalokkal, ágyakkal talán kommunikálni is tud. Lehet, hogy itt vannak a testvérei. Mármint azok a bútorok, amelyek vele egyazon fából készültek. Vagy legalább egy erdőből.

Ehelyett itt kell leélnie életét, telepakolják terítőkkel, meg vászonlepedőkkel, nehéz kabátokkal, tán még egy butykos is elfér a kabátok alatt dugiban. Tudom, hogy elfért, mert többször előfordult, hogy a nagyapám dugi pálinkájára bejött valamelyik nagybátyám, miközben én a szkájfotelben ülve a tévét bámultam. Ilyenkor csak kacsintottak egyet, vagy esetleg mutatóujjukat a szájuk elé tették, kortyoltak egyet a butykosból, majd lazán kislisszoltak. Engem annyira nem érdekelt, soha nem árulkodtam rájuk, nem is mertem volna, de úgy gondoltam, hogy nagyapám, a hétpróbás, ezzel minden bizonnyal tisztában van. Itt nem ő volt az, akit a fiai „megloptak”, hanem a menyei akiket kicseleztek, hogy mást ne mondjak. A szekrény persze hallgatott, mint a sír. A minap rákérdeztem, de még mindig hallgat. Megbízható anyagból készült.

Azóta már szolgált több családtagnak, ma már kicsit perifériára szorult.

Egykori öreg barna mentora jelenleg a padfeljáró elnevezésű helyiségben tengeti mindennapjait. Az ő születési anyakönyvi kivonata sem került elő, de egyes kósza hírek szerint lassan tölti a száz évet. Az is lehet, hogy már túl van a százon. A szekrény belső falára fontos adatok, dátumok vannak feljegyezve. Az új ház fundámentumának letétele, születések, halálozások. A szekrény a család krónikája is egyben. Egykor gondosan szőtt vászon lepedőket, terítőket, kendőket és más kelengyét őrzött. Kucsmát és kalapot, szépen összehajtogatott keszkenőt. Szép, hímzett zsebkendőt. A család Bibliáját. Meg az amerikás képeket.

Volt neki az alsó házban egy nagyon jó barátja, egy három fiókos komód. Sok szép évtizedet töltöttek el egymással egyetértésben igazi parasztporták igazi szobáiban, vagy igazi parasztporta igazi szobájában. Soha nem bántották egymást, őket sem bántotta senki. Aztán a komód nagyapám halála után megrogyott, kikerült a lakótérből. Nem volt már jó állapotban, de egy része most is él. Minden évben fontos szerepet kap, átalakított „vázában” nevelkednek mindenév tavaszán az ifjú csirkék, olykor gacsik és libák.

Volt még ott egy öreg ágy is, alkotórészei ma is megvannak a hásziján. Na jó, a padláson. Valamikor kényeztetve volt, jó puha dunna és gondosan tömött tallu párna simogatta testét. Hajnalban könnyebbedett a teher, leszállt róla gazdája, a gazdasszony gondosan bevetette, szépen letakarta, hogy estig pihenje meg az éjszaka terhét. A benne lakozó egykori surgyé már rég az enyészeté, a szalmáját elfújta a történelem lehelete. A vászon tok meg azóta azzá lett, amiből keletkezett. Porból jött, porrá vált.

Él még az öreg tükör is, egyszerű barna fakeretben, kicsit elhomályosodva. Homályos, mint a benne egykor megjelent arcok emlékezete. Azok az arcok beleégtek a tükör képébe, meg is tudná mutatni az összes emlékét, ha szépen megkérné valaki. Érteni kell a nyelvén, akkor megnyílik és megmutatja az arra érdemesnek, amit ő maga látott. Megmutatja a múltat, elénk tárja titkait, családi örömöket és bánatokat, a hétköznapokat és az ünnepeket. A gyászról mélyen hallgat, hiszen amikor halottja volt a háznak, akkor mindig gondosan letakarták. Talán az volt a cél, hogy az elmúlásra ne emlékezzen és ne emlékeztessen.

Volt egyszer egy szoba, ahol én a szkájfotelben annyi órát eltöltöttem, miközben ropogott a tűz a vaskályhában, nagyapám pipafüstöt eregetett és nagymamám az Ecceri emberről mesélt. Közben persze ment a tévé.

Szerző: 2019. 12. 19.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló