Gyalogküldöncz télben, nyárban, esőben, sárban

Lelki szemeimmel látom, ahogy a Szalavényt átszelő poros országúton egy félig vak, betűket sem ismerő bácsi, kopott ruhájában, nagy tarisznyájával az oldalán bandukol

1910 szeptember 1-től Vámosorosziban az egyértelműség kedvéért Vámosoroszi elnevezéssel megkezdte működését a posta. Levelet bárhova lehetett küldeni, még Lilliputba, vagy Eldorádóba, esetleg akár a Mennyországba is, de a pénz- és csomagküldemények, utalványok, postatakarékpénztári ügyleteknél 1000 korona volt a felső korlát. Ezt sem mindenhova, csupán belföldre (az akkori belföld háromszor akkora volt, mint a jelenlegi), továbbá Ausztriába, Németországba és Bosznia-Hercegovinába. A posta Vámosoroszira, továbbá csatolt részeire – Christoph tanya, Fábry tanya, Mándy tanya, Staudinger tanya – terjedt ki. „A postaügynökség leszámolás, ellenőrzés és felügyelet tekintetében a nagyszekeresi postahivatalhoz tartozik és összeköttetését a Vámosorosziról Nagyszekeresre és vissza naponkint egyszer közlekedő gyalogküldönczjárat utján a nagyszekeresi postahivatallal fogja kapni.”

A nagyváradi magyar királyi posta és távírda igazgatóság által megjelentetett hírt sokan olvashatták, de még többen nem. Orosziban ugyanis sokan kétségbe vonták Bosznia-Hercegovina létezését. Kukutyint, vagy akár Eldorádót is hamarabb elfogadták volna létező államnak, mint a huncut hangzású Bosznia-Hercegovinát. Dédnagyapám ott szolgált hosszú éveken át, de amikor a vásott kölyköknek mesélt katonaéveiről és felhozta ezt a nevet, akkor bizony többször kikacagták, hogy ezt mán azér’ mi se hisszük. Bosznia-Hercegovina a mesék világával volt egyenlő, a tüzet okádó sárkányokkal, meg az óriások országával. A veterán látva-hallva a hitetlenkedést indulatosan próbálta győzködni a hallgatóságot az általa elmondottak igazságáról, de hamar be kellett látnia, hogy parttalan a vita, el is ment a kedve ilyenkor a derékig érő hómezőn való átvergődésükről, a hegyek között élő vademberekről, a muzulmánok hangos imádkozásáról, a mecsetekről. Pedig ha elolvasták volna azt az 1910-ből való rövid kis hírt, akkor könnyen meggyőződhettek volna arról, hogy ki a hülye.

A híradásban említett „gyalogküldöncz” pedig egy látásában erősen korlátozott írástudatlan ember volt, aki naponta oda-vissza megtette ezt az utat gyalogszerrel. Télben, nyárban, esőben, sárban. Sorba szedték neki a küldeményeket, ő pedig emlékezetből, meg a levél tapintásából kézbesítette azt. Arról nem szól a fáma, hogy mekkora volt a hibaszázalék, de feltételezem, hogy nem volt pontatlanabb, mint manapság. Mindenesetre derekasan ellátta feladatát, emléke a „Jó Emlékezet” postafiókjában van elhelyezve. A postamester az idősebb Inczédy Márton tiszteletes úr felesége volt, a postahivatal pedig nagyon sokáig a parókián működött. Aztán Dióverőék lettek a postások, átkerült a hivatal a portájukra, majd átköltözött a kultúrházba a közelmúltban. Később átvándorolt az egykori „nagyiskolába”, majd szép lassan bezárt, élt vagy 100 évet. Ma mozgóposta járja a környék falvait, mert nagyon sok régi falusi posta zárta be kapuit. Elmúlt ez is, mint példának okáért a Christoph tanya, Fábry tanya, Mándy tanya, Staudinger tanya az oroszi határban. Nem divat ma már hagyományos módon levelezni, névnapra, születésnapra, Húsvétra, Karácsonyra képeslapot küldeni. A telefon, később az internet kiszorította ezeket a hagyományos kapcsolattartási formákat, ahogy a nyomtatott sajtó is visszaszorult a digitalizált világban. De nem akarok én szociológiai értekezést írni erről, meg megint oda kilyukadni, hogy milyen jó volt régen, most meg mennyivel rosszabb.

Azért lelki szemeimmel látom, ahogy a Szalavényt átszelő poros országúton egy félig vak, betűket sem ismerő bácsi, kopott ruhájában, nagy tarisznyájával az oldalán bandukol. A nagyszekeresi vasútállomás felé tart, hogy átvegye a talán Bosznia-Hercegovinából (is) érkező küldeményeket, amelyeket aztán gondosan sorba rendezve elégedetten kézbesítsen a boldog címzetteknek, akik hírt kaptak valahonnan a messzi távolból. Olykor-olykor fuvarosa is akad, hébe-hóba felveszi egy éppen arra járó fogatos, hogy aztán hazáig elbeszélgessenek a világ nagy dolgairól.

Az út meg csak fogyott. Ha látta volna a “gyalogküldöncz”, vissza is integethetett volna szeretett faluja templomtornyának, amely nap, mint nap barátságos harangszóval köszöntötte Oroszi lakóit, vagy éppen útba igazította az eltévedt vándorokat. Ezek jutottak eszembe az 1910-es híradást olvasva.

Szerző: 2019. 09. 26.

1 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló