Gyalogküldöncz télben, nyárban, esőben, sárban

Lelki szemeimmel látom, ahogy a Szalavényt átszelő poros országúton egy félig vak, betűket sem ismerő bácsi, kopott ruhájában, nagy tarisznyájával az oldalán bandukol

1910 szeptember 1-től Vámosorosziban az egyértelműség kedvéért Vámosoroszi elnevezéssel megkezdte működését a posta. Levelet bárhova lehetett küldeni, még Lilliputba, vagy Eldorádóba, esetleg akár a Mennyországba is, de a pénz- és csomagküldemények, utalványok, postatakarékpénztári ügyleteknél 1000 korona volt a felső korlát. Ezt sem mindenhova, csupán belföldre (az akkori belföld háromszor akkora volt, mint a jelenlegi), továbbá Ausztriába, Németországba és Bosznia-Hercegovinába. A posta Vámosoroszira, továbbá csatolt részeire – Christoph tanya, Fábry tanya, Mándy tanya, Staudinger tanya – terjedt ki. „A postaügynökség leszámolás, ellenőrzés és felügyelet tekintetében a nagyszekeresi postahivatalhoz tartozik és összeköttetését a Vámosorosziról Nagyszekeresre és vissza naponkint egyszer közlekedő gyalogküldönczjárat utján a nagyszekeresi postahivatallal fogja kapni.”

A nagyváradi magyar királyi posta és távírda igazgatóság által megjelentetett hírt sokan olvashatták, de még többen nem. Orosziban ugyanis sokan kétségbe vonták Bosznia-Hercegovina létezését. Kukutyint, vagy akár Eldorádót is hamarabb elfogadták volna létező államnak, mint a huncut hangzású Bosznia-Hercegovinát. Dédnagyapám ott szolgált hosszú éveken át, de amikor a vásott kölyköknek mesélt katonaéveiről és felhozta ezt a nevet, akkor bizony többször kikacagták, hogy ezt mán azér’ mi se hisszük. Bosznia-Hercegovina a mesék világával volt egyenlő, a tüzet okádó sárkányokkal, meg az óriások országával. A veterán látva-hallva a hitetlenkedést indulatosan próbálta győzködni a hallgatóságot az általa elmondottak igazságáról, de hamar be kellett látnia, hogy parttalan a vita, el is ment a kedve ilyenkor a derékig érő hómezőn való átvergődésükről, a hegyek között élő vademberekről, a muzulmánok hangos imádkozásáról, a mecsetekről. Pedig ha elolvasták volna azt az 1910-ből való rövid kis hírt, akkor könnyen meggyőződhettek volna arról, hogy ki a hülye.

A híradásban említett „gyalogküldöncz” pedig egy látásában erősen korlátozott írástudatlan ember volt, aki naponta oda-vissza megtette ezt az utat gyalogszerrel. Télben, nyárban, esőben, sárban. Sorba szedték neki a küldeményeket, ő pedig emlékezetből, meg a levél tapintásából kézbesítette azt. Arról nem szól a fáma, hogy mekkora volt a hibaszázalék, de feltételezem, hogy nem volt pontatlanabb, mint manapság. Mindenesetre derekasan ellátta feladatát, emléke a „Jó Emlékezet” postafiókjában van elhelyezve. A postamester az idősebb Inczédy Márton tiszteletes úr felesége volt, a postahivatal pedig nagyon sokáig a parókián működött. Aztán Dióverőék lettek a postások, átkerült a hivatal a portájukra, majd átköltözött a kultúrházba a közelmúltban. Később átvándorolt az egykori „nagyiskolába”, majd szép lassan bezárt, élt vagy 100 évet. Ma mozgóposta járja a környék falvait, mert nagyon sok régi falusi posta zárta be kapuit. Elmúlt ez is, mint példának okáért a Christoph tanya, Fábry tanya, Mándy tanya, Staudinger tanya az oroszi határban. Nem divat ma már hagyományos módon levelezni, névnapra, születésnapra, Húsvétra, Karácsonyra képeslapot küldeni. A telefon, később az internet kiszorította ezeket a hagyományos kapcsolattartási formákat, ahogy a nyomtatott sajtó is visszaszorult a digitalizált világban. De nem akarok én szociológiai értekezést írni erről, meg megint oda kilyukadni, hogy milyen jó volt régen, most meg mennyivel rosszabb.

Azért lelki szemeimmel látom, ahogy a Szalavényt átszelő poros országúton egy félig vak, betűket sem ismerő bácsi, kopott ruhájában, nagy tarisznyájával az oldalán bandukol. A nagyszekeresi vasútállomás felé tart, hogy átvegye a talán Bosznia-Hercegovinából (is) érkező küldeményeket, amelyeket aztán gondosan sorba rendezve elégedetten kézbesítsen a boldog címzetteknek, akik hírt kaptak valahonnan a messzi távolból. Olykor-olykor fuvarosa is akad, hébe-hóba felveszi egy éppen arra járó fogatos, hogy aztán hazáig elbeszélgessenek a világ nagy dolgairól.

Az út meg csak fogyott. Ha látta volna a “gyalogküldöncz”, vissza is integethetett volna szeretett faluja templomtornyának, amely nap, mint nap barátságos harangszóval köszöntötte Oroszi lakóit, vagy éppen útba igazította az eltévedt vándorokat. Ezek jutottak eszembe az 1910-es híradást olvasva.

Írta:
Borbély Balázs
Written by
Szerző: 2019. 09. 26.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése