Te Józsi, menten megszülök!

Ezt már a férfiember sem vehette félvállról, kötél ide, aratás oda, az asszony mégse a mezőn szüljön meg, ha már egyszer úgyis itt a lovas fogat

Kilencven évvel ezelőtt történt, akkor is péntekre esett július 26-a. Annyira hajnal volt még, hogy az iromba kokas a másik oldalára fordulva, békésen hortyogott. Körülötte tyúkjai is csendesen pihentek. Még javában ragyogtak a csillagok, amikor a Kossuth utca egyik házának gazdája felült. Kidörzsölte az álmot szeméből és halk, de határozott hangon szólt kedves feleségének:

– Erzsi kőjjél!

Erzsi kőtt is, bár kicsit furán érezte magát. Szíve alatt hordta első kis magzatát, bizony akkor már igen-igen előrehaladott állapotban volt. Ultrahang nem erősítette meg persze a tényt, mert akkor még nemigen találták fel. Külön-külön volt már ultra is, meg hang is, de arra senki sem gondolt abban az időben, hogy a két szóból egy szóösszetétellel valami újat alkothatnának. Hiába, elmaradt világ volt az nagyon! 

Később, ahogy visszaemlékezett arra a reggelre, elmondta, hogy amikor vetette az ágyat, csipkedte le a lepedőt, akkor már fájója volt. Mondta is az urának, de Józsi csak annyit mondott erre, hogy gyorsan learatják azt a kis tavaszbúzát, oszt mán jöhetnek is hazafele.

Az ember be is fogott a lúfogatba, takaroson felültek és megindultak a hajnali félhomályban, ki a földúton a búzaföldre. Csendesen lépkedtek a csipásan hunyorgó lovak, nekik is korán volt még, ahogy közeledtek a Braun-taghoz. 

Kötélvetéssel kezdték, harminc-negyven kévére számítottak. Ahogy elkészültek a kötélvetéssel, úgy gondolták, hogy sütnek egy kis szalonnát, mert még nem szállt fel a harmat. Úgy is tettek, takarosan csepegtették a zsírt a finom kenyérre, ínycsiklandozó illatok keveredtek a mező virágillatával. Ez az illatharmónia azóta is ott lebeg valahol az éterben, mert a Teremtő érezte, hogy ez jó, ennek nem szabad eltűnnie. Aztán ahogy jóízűen „früstökölnek”, Erzsibe egyszer csak belehasított a fájdalom.

– Te Józsi, menten megszülök!

Ezt már a férfiember sem vehette félvállról, kötél ide, aratás oda, az asszony mégse a mezőn szüljön meg, ha már egyszer úgyis itt a lovas fogat.

Visszafelé a faluba kicsit oda is suhintott, a lovak szaporán szedték a lábukat. Vitte egyenesen a Pinczés faluvégre, ahol Erzsi is született azelőtt huszonhárom évvel. Rábízta anyósára, Amálira, meg szóltak a bábának is, hogy jöjjön, mert aki „ott telelt, nem nyaral ott”. Persze a bába néni egyből tudta, hogy miről van szó. Volt ugyanis egy találós kérdés, ami az akkori bábaasszonyok ars poeticája is lehetett volna egyben, ez pedig így hangzott: „Ha ott nyaral nem telel ott, ha ott telel, nem nyaral ott.” A megfejtés pedig ugyi a magzat. A bábaasszonyért szalajtottak, özvegy Kiss Ferencné jött is nyomban. 

Józsi meg, mint aki jól végezte dolgát, visszament és learatott. Takaroson megrakták a kereszteket, a munka el lett végezve. 

Erzsi eközben vajúdott, nehezen akart világra jönni az első pulya. Közben olyan vihar támadt hirtelen, hogy a dörgéstől, csattogástól csak a cikázó villámok voltak félelmetesebbek. Persze Erzsi ebből semmit sem hallott, ezt csak a húgai – Gizella és Juliska –  elmondásából tudta, akik másnap kimentek a Braun-tagba visszapakolni a vihar által megtépázott kévéket. Juliska még az arany gyűrűjét is elhagyta a nagy sietségben, de minek ment a mezőre kiékszerelve?! Ugyi?

Aztán nagy nehezen délután kettőkor világra jött a kis csemete, aki olyan kicsi volt, hogy nagyon.

– Mint egy csekei csűmálé! Phűphűphű!

– Olyan ez, mint egy zsika tojás! Phűphűphű!

A köpködés nem maradhatott el, mert senki sem akarta, hogy ne nőjön meg a kis Endre. Mikor szóltak az apjának, hogy megszületett, jöjjön, nézze meg, az csak annyit szólt:

– Befejezem a dógom, utána megyek. Megvár az éngem!

Következő héten vasárnap már meg is keresztelték. Endre Gyula lett. Amilyen kicsi volt csecsemőnek, úgy „megindult” és pár hónap múlva már az „urak” is kézről-kézre adták. Szép pulya volt. Ő eközben lehet, hogy néha puszta tréfából leböffentette őket, vagy egyéb huncutságot eszelt ki. Mert Endre már kisgyerek korában sem ment a szomszédba egy kis tréfáért. Lehet, hogy huncutkodott, lehet, hogy nem, mindenesetre épp ma kilencven éve megszületett az Ecceri fiú.

Szerző: 2019. 07. 27.

1 hozzászólás

  • Nahát, az én születésem is éppen így történt 1941 augusztus 29-én. Szüleim hajnalban mentek aratni. Édesanyám már nehezen tudott hajladozni, mert 9-ik hónapos várandós volt velem. Aztán délelőtt érezte, hogy talán beindultak a szülési fájdalmai. Igyekeztek, hogy “fogyasszák” le a maradék aratni valót. Tehenes szekérrel voltak. Délben aztán “félbe kellett” hagyni. Igyekeztek hazafele az árpaföldről. Szerencsére a szomszédban volt egy bábasszony, Róza néni. Édesapám ment hozzuk, Regina nagymama szerelte elő a vasalt gyolcs lepedőket. Este fele meg is érkeztem. Leányka, mondta Róza néni. Mi legyen a neve? Terézia, mondta édesanyám., mint én és a Terézsi dédmama. Ott volt a nálunk lakó Edit tanítónő. Legyen Mária, mondta ő, mert a kicsi magyar világban divatos név volt. Hát legyen Mária Terézia döntöttek, pedig nem nagyon volt szokásban két nevet adni. Engem is hamar meg kellett kereszteltetni, mert beteg lettem. Az édesanyám barátnője Hajdu Anna, és Hallay Edit, a tanító néni futottak velem a paphoz. Hát így indult az életem 78 évvel ezelőtt. Árpa aratáskor születtem, mondták akkor. Hála Istennek közeledik a 78-ik árpa aratási születésnapom. Az egész életemet itt, a szülőfalumban éltem le, sőt 56 évet ugyanazon udvaron, ahol születtem. Nagyon tetszett a Borbély Balázs írása.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló