Nyíregyháza

Talán meg is sértődne Nagy István, ha azt írnánk a neve mellé: MÁV-alkalmazott. Ő büszke arra, hogy vasutas, ami nem is csoda, hiszen 43 és fél évnyi szolgálat után ment nyugdíjba 2004. április 1-jén. Nem szégyelli, hogy bizony könnyezett az utolsó munkanapján. Azóta is a helyét keresi és kezét tördelve, sóhajtozva gondol az ő szeretett munkahelyére…

1943-ban született Nyírbogdányban. Az általános iskola után a családi földeken segédkezett, mígnem nyírbogdányi ismerős munkások hívására 1960-ban Szerencsre került az Út- és Vasútépítő Vállalathoz. A Prügyig vezető gazdasági kisvasút felújítási munkáiban vett részt, itt kötött életre szóló barátságot a vasúttal. 1961-ben – szintén nyírbogdányiak révén – Tatabányára kerül, ahol bő két évig pályamunkás volt az 1-es jelzésű vonalon. 1963-ban aztán hosszas gondolkozás után hazatér szülőföldjére: Záhonyban lett átrakómunkás. Talán erre a korszakra emlékszik vissza a legkevésbé szívesen, ami érthető, ha tudjuk: akkoriban még kevés volt a daru, és mindent, ami kevesebb volt 150–200 kilogrammnál, ők cipeltek. Fél év múlva azonban már kocsirendező lett, majd váltókezelő, s 1966-ban elvégezte a segédtiszti tanfolyamot.

Minden szakvizsgát megcsinált, így az árufuvarozástól a személypénztári teendőkig valamennyi tevékenységhez értett. Egy év múlva szülőfalujába került, ahol egy évtizeden át forgalmi szolgálattevőként dolgozott. Ezalatt a nyíregyházi Kossuth-gimnázium levelező tagozatán leérettségizett, majd újra az iskolapad várta: 1978-ban befejezte a vasúti tisztképzőt Budapesten. Ennek is köszönhetően a nyíregyházi állomásra került, ahol egy éven át külsős forgalmi szolgálattevő volt, majd két és fél évig rendelkező forgalmi szolgálattevő, később hosszú éveken át állomásirányító. Egy kollégája nyugdíjazása következtében újabb beosztás várta: vezető kocsigazdálkodó lett. Négy éven át ő felelt a fuvarszolgálat kocsiigényének kielégítéséért. Aztán egy térfőnök nyugállományba vonult, így 2000-ig ezt a feladatot végezte teljes odaadással. Ezt a tevékenységet azért szerette, mert hozzá tartozott a teljes kinti munka irányítása, a végrehajtó feladatok koordinálása, ellenőrzése.

Sokszor a vasút átszervezése és a külső tényezők is befolyásolták a pályafutása alakulását. Mivel visszaesett az árufuvarozás, csökkent a létszám és az ő beosztása is megszűnt, ezért állomásirányítói tartalékos lett. Ez azt jelenti, hogy szinte minden munkakörben ő volt a beugró ember. Felettesei nyugodtan alhattak miatta, hiszen tudták, bármit rábízhatnak: Nagy István mindig lelkiismeretesen és nagy szakmai hozzáértéssel végezte a munkáját.

Túlzás nélkül állítható: róla nyugodtan meg lehetne formázni a klasszikus vasutas mintaképét – és ebben a kollégái is megegyeznek. Soha nem esett neki zokon, ha menni kellett. Jöhetett ünnepnap, 24 órás szolgálat, nem számított. Nemegyszer ugrasztották ki hajnalban az ágyából, de sohasem morgott érte. Ment, tette, amit kellett. Igazából sosem az érdekelte, hogy aznap mit osztottak rá, csak az volt a lényeg, hogy ott lehessen a sínek környékén. Jó néhány állomásfőnököt kiszolgált, de egyik sem hallotta panaszkodni még a nem túl magas jövedelme miatt sem. Leszámítva a nyírbogdányi családi kertben való foglalatoskodást, különleges hobbija, elfoglaltsága sem volt. Csak a vasúttal foglalkozott, s még ha líraian hangzik is, igaz: szó szerint élt-halt a vasútért.

Azért a teljes képhez az is hozzátartozik, hogy mindez nem sikerülhetett volna megértő felesége nélkül. Az ok egyszerű: egy segédtiszti tanfolyamon ismerkedett meg nejével, aki 39 és fél évet dolgozott vasutasként. Az apostagi származású Ilonának az apja, testvére és nagybátyja is vasutas volt, ő pedig raktárnok, kocsifelíró, személypénztáros és fuvarszervező ugyanúgy volt a négy évtized alatt, mint pénztárellenőr és pénztárfőnök. 1967-ben kötött hazásságukból három gyermek született, közülük a Rakamazon élő Ágnes folytatja egyedül a szakmát, ő hangosbemondó Nyíregyházán. A legnagyobbik, István a Szabolcs Gabonánál dolgozik és egy négyéves unokával már megajándékozta őket, s most várják a másodikat. A legkisebb lány, Katalin, pedig számítógép-kezelő Nyírpazonyban.

Nagy István emlékezete szerint legalább hat alkalommal kapott kiváló dolgozó jelvényt, s az igazgatói sem fukarkodtak a dicséretekkel, legutóbb vezérigazgatói dicséretben részesült. De talán ennél is többre értékeli kollégái-barátai megbecsülését, szeretetét. Most még igazából azt sem tudja, mit kezdjen magával. Békét és nyugalmat szeretne a jövőben is az egész családjában és elképzelt magának egy kis telket, ahol majd gazdálkodhat. De igazából azon töri a fejét, hogyan kerülhetne minél közelebb szeretett vasútjához nyugdíjas éveiben is. Mindent megmagyaráz kedvenc Moldova könyvének rá is vonatkozó címe: „Akit a mozdony füstje megcsapott…”

(Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanch 18. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2004.)