Mérk

Az egész életét a szociális munkának szentelő, a szó jó értelmében vett megszállottak közé tartozik Harangozó Imréné, született Mészáros Jolán, akit 1946. november 2-án anyakönyveztek Győrtelek község akkori anyakönyvi hivatalában. Szülei, Élesdi Jolán és Mészáros József, a MÁV dolgozói voltak, akik már a mennyei vonalakon intézik az „ügyfelek” dolgait. Testvérei, Margit, József, István és János valamennyien családosok, és a legfiatalabb János kivételével a jól végzett munka utáni pihenés idejét töltik. Leánya, Anikó főiskolai végzettségű szociális munkás. Ma a debreceni egyetem szociálpolitikai szakán tanul második diplomájáért.

Harangozó Imréné Mátészalkán tette le érettségi vizsgáit 1967-ben. Az első, igazán szabad nyár örömei helyett Jolika a győrteleki szociális otthon munkával teli heteit választotta a nagybetűs élet kezdeteként. Itt tanult először ápolónőnek, azt követően szociális szervezőnek. Az érettségi utáni ténykedése kiváltotta az arra hivatottak elismerését és 1974. augusztus 1-jén kinevezték a Mérk községben működő ápoló-gondozóotthon vezetőjének. Joggal tételezhető fel, hogy a lelkiismeretes és áldozatkész hozzáállása volt az, ami miatt az eltelt közel harminc év óta nem került sor a vezetői munkakör pályáztatására. A Jolika által produkáltak méltán beszélnek önmagukért a megyei önkormányzat választói testülete előtt, amikor erre a témára kerül a sor. A megbízó nagy valószínűséggel nem tartaná fenn korábbi véleményét, ha nem látná a maga elé kitűzött célok maradéktalan megvalósulását.

Jolika elmondja, hogy az „idők kezdetén” 164 beteget gondozott a 63 fős személyzet, akik közül kevesen rendelkeztek a munkájukhoz szükséges szakmai képesítéssel. Az eredményes ápolást nehezítette az akkor meglévő szegényes ellátás és felszereltség is. A jelen már sokkal színesebb, mint az ősz, amikor ez a beszélgetés zajlik.

A mára kétszázötven ember ápolásához elegendő hellyel, 105 főnyi, zömében szakképzett személyzettel, korszerű körülmények között működő, szépen parkosított otthonban a családias légkör, a segítőkészség és a nagyfokú megértés érzékelhető. A lakóhelyiségekben az ott élők kedves-kedvenc tárgyai, bútorai is megtalálhatók. A tisztaság kézzel fogható. Az épületek körüli kis kertek szépsége az értő-féltő kezek munkáját dicséri.

Az igazgató asszony munkáját a két szakmai – ápolási és gazdasági – helyettes által közvetlenül irányított osztályvezető-nővérek és a mentálhigiénés csoport vezetője segíti. A szakképzett munkatársak aránya 89 százalékos. Az otthonban a szakorvosi ellátás minden területen megoldott.

Az ápoló-gondozóotthonban lévők közül 160-an 2 és 4 ágyas szobákban élik mindennapjaikat. Ez a lehetőség egy 1994-ben végrehajtott fejlesztés során alakult ki. Sokkal régebben keletkeztek – 1920-ban – azok az épületek, amelyek megőrizték az egykori laktanyai jelleget, és amikben közel 70 főnyi mozgássérült és fekvő ápolt-gondozott emberrel foglalkoznak az itt dolgozó szakemberek. Az ő elhelyezési és ápolási körülményeiken változtat majd annak a tervnek a megvalósítása, melynek során 2006-ra a már említett épületek helyén egy 90 személy befogadóképességű új szárny épül fel.

Az igazgató asszony azt is elmondja, hogy jó az együttműködésük a környékbeli otthonokkal, sőt a rendezvényeik is sokszor közösek. Így említi meg a hodászi otthont, amelyikkel a sportversenyeket együtt bonyolítják le. Büszkén beszél a koncert, a színházlátogatások közkedveltségéről, a hazai és a külföldi kirándulások népszerűségéről is. A hangjában érezhető nem kis megindultsággal szól a „Szív napja” rendezvénysorozatról, amikor is az otthon lakóival Budapesten voltak.

Terveiről beszélve Jolika elsőként a munkatársak szakmai felkészültségi színvonalának további javítását említi. A felsoroltak között szerepel egy belső lakóotthon kialakítása, reményei szerint az is pályázati anyagi forrásokból. A fejlesztési tervek mellett szól arról, hogy a minőségbiztosítási ellenőrzések során mindeddig „Hibátlan” értékelést kapott az otthon.

Az igazgató asszony szavaiból, mozdulataiból minden pillanatban érződik a rábízott életek, a saját hivatás, az emberek szeretete. Kérdésünkre elmondja, hogy nem tudja, ezt a szép pályát „kiégésre” hivatkozással miért tudják oly sokan elhagyni, hisz a kudarcokat ezen a területen sokkal, de sokkal több siker és öröm kíséri, s egy idő után a munka már kedvteléssé, mindennapi örömmé válik.

A munkájáért kapott elismerésekre vonatkozó kérdésünkre, a tőle megszokott szerénységgel említi az általa vezetett kollektíva közös és a személyes munkája elismerésének szóló miniszteri elismerő oklevelet, amit 2001-ben kaptak. Ezt a gondolatot követve derül ki, hogy kiemelkedő munkásságát 2002-ben a „Pro Caritate” díjjal jutalmazta a szakma akkori minisztere.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanch 16. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003.)