Orosz István

Görög katolikus parochus,

Ópályi

– Nicsak, az a gyerek meg én vagyok – lepte meg a diavetítés közönségét Esztergomban, a Temesvári Pelbárt Ferences Gimnáziumban egy kisdiák. A nyíregyházi Hittudományi Egyetem növendékei vendégeskedtek a Duna-parti városban, a képek pedig Máriapócson készültek a kegytemplom egyik szertartásán. A misét celebráló pap előtt egy kiskamasz vitte a gyertyát. Ebben a legénykében ismert magára a kamasz Orosz István a távoli város patinás intézményében.

Az ópályi parókia százszorszépekkel virágzó kertjéből orchideás ablakú, szerényen elegáns halljába vezet a főtisztelendő úr. Energiával teli zömök testalkatú férfi. A gyertyát vivő gyerek egykori angyalfürtjei mára már sűrű sötétre váltottak.

– Én voltam a legkisebb a testvéreim között – emlékezik vissza a kezdetekre. – A vakarék, ahogy nálunk, Máriapócson nevezték. Tudja, amikor a kenyértészta dagasztása után a teknőből még összekaparják, ami benne maradt. Ott születtem 1965-ben egyszerű parasztszülők hetedik gyermekeként. Édesapámék valamennyiünkről gondoskodtak. Az én taníttatásom jelentette a legnagyobb terhet, mert az esztergomi évek alatt egyhavi tandíj apám egyhavi fizetésének felelt meg. Akkor is tudtam, de felnőtt fejjel értettem meg igazán, mekkora áldozat volt ez nekik. Ezért aztán különösen fáj, hogy édesapám ötödéves koromban meghalt…

Esztergomból egyenes út vezetett – volna – a nyíregyházi papneveldébe, de Orosz István se kerülhette el az akkori rendszer ilyen törekvéseket gáncsolni igyekvő erőfeszítéseit. A megalázó katonai szolgálat után mégiscsak abban az iskolában folytathatta, amelyikben a végén Keresztes Szilárd püspök pappá szentelte. Akkor már – négyévi udvarlás után – mellette volt élete párja, Mihucz Judit is. Az ifjú pap első dispozíciója Létavértesre szólt. Itt született két gyermekük – minő meglepetés – István és Judit.

Életük következő állomása Rozsály.

– A szatmári ember elég zárkózott, de ha elfogad, a szívébe zár – összegzi az ott töltött hat év tapasztalatait Orosz István. – Ha akarná, se titkolhatná a szavain átsütő nosztalgiát. – Itt, Ópályiban már megkaptam egyszer-kétszer, hogy nekem Rozsály az „bezzegrozsály”, de nem baj.

Ópályiban meglehetősen lehangoló kép fogadta 2001 augusztusában az Orosz családot. A parókia felújításra szorult, albérletbe költöztek. A műemlék templom kívül rendben, belül siralmas állapotban leledzett. A népes görög katolikus közösség hitélete: igazi kihívás Orosz Istvánnak. Elég annyit felidézni az első napokból, hetekből, hogy saját fia ministrált a misén, más híján. Annak idején a katonaságnál a század politikai tisztje kerestette velük Istent a szekrény mögött, az asztal alatt, és mondta: na, hol van, na, hol van, miért mondják, hogy mindenütt ott van? Azt felelték: nekünk itt van… Orosz István a hívő emberekkel együtt Ópályiban nem kereste, nekik ott volt.

A csaknem ezerfős közösséget a világi elnökkel végigjárták, és az emberek megértették: Isten háza nem méltó ahhoz, aminek nevezik. Megnyert pályázatokkal, szorgos kezekkel kívül-belül megújult a templom, a parókia. Új padló, új padok, új ablakok, új ikonosztázion… Új… új… új… 2006-ban egy alapjaitól a gombjáig megújult templomot szentelhettek a büszke ópályi embereknek. A kertben gyöngyvirágtól lombhullásig nyíló virágok – Bazula György virág-nagykereskedő nagylelkű felajánlása által. És pezseg a hitélet. Tucatnyi ministránsgyerek szolgál a misén, a felnőttek hangja énekkarban zeng, Orosz István zarándokok élén viszi a keresztet a pócsi búcsúba, szülőföldjére. Alig telik el hét vagy hónap, hogy ne találnának alkalmat közösségi események szervezésére. A kelő búza szentelésétől, az ugyanabból termett, aratott és sütött kenyér megszenteléséig. Karácsony szenteste a falu széléről négy égtáj felől érkező fáklyás menetek találkozását a templom előtt… Hosszú volna elsorolni, mi mindennel terelte egybe a szétszéledőben talált nyájat Ópályi parochusa. Viszont még egyáltalán nem érzi úgy, hogy elégedetten hátra lehetne dőlni. Szót ejt gyermekeiről, Judit lányáról és István fiáról is, akinek gyermeki őszintesége egyszer nagyon meglepte apját.
„Én nem akarok pap lenni, mert nem akarom kitenni a családomat annak, amit nektek meg kellett élni, Apa”

– Milyen tisztán lát a gyermeki lélek – néztem akkor magamba. – Ugyanúgy, vagy még inkább érzi az újrakezdés fájdalmát, a kilátástalannak tűnő küzdelmet a megváltoztathatatlannak látszó dolgok ellen. Egyszer azt mondta, építész lesz, szó volt más pályáról is, de a közelmúltban – talán azért, mert látta, van jutalma a bizakodónak – bejelentette: mégis a papi pályát választja.

Már nem jegyzetelek, szemem a falakat ékítő szép ikonokra téved. Az egyiken Szent Judit.

– A feleségem 40. születésnapjára lepték meg vele a hívők. Sejtik azt, amit én teljes bizonyossággal tudok: ha ő nem áll mellettem minden bajban, örömben, nem tudtam volna mindazt véghezvinni, ami számomra rendeltetett.

(Északkeleti Almanach 27. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2011.)

Szerző: napkeletadmin 2018. 01. 17.

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Papp Kálmán

Dr. Széll Ferenc

Svéda István

Simon István

Erdélyi Miklós

Szabó József

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!