Nyíregyháza

Frankó János a zempléni erdők ölelésében megbújó Mikóházán látta meg a napvilágot 1932-ben. Noha édesapja földműves volt, a szülők erdész baráti társasága és a táj szeretete egyértelműen imádott szakmája felé orientálta, amiért már középiskolásként is áldozatot hozott.

A sátoraljaújhelyi közgazdasági technikumba járt, de mivel lehetősége adódott egy évre elmenni a szeged-ásotthalomi erdészeti iskolába tanulni, egy évvel elhalasztotta az érettségit. Mint később kiderült, ez sokat segített az egyetemi felvételben, ami akkoriban nagy teljesítmény volt. Tizenkilenc évesen rögtön a pályára állt: a Nyírségi Állami Erdőgazdaság tiszadobi területén lett kerületvezető erdész. Már kezdetben is irányította a munkát, s megbecsültségére jellemző, hogy a vállalat ösztöndíjával végezte el a Soproni Erdészeti Egyetemet 1953–1959 között.

Pillanatig sem volt kérdés a fiatal erdőmérnök számára, hogy hazajön, hisz a szünidőkben is a nyírségi erdőkben gyakorolta a szakmát. Ezerkilencszázötvenkilencben a Nyíregyházi Erdészethez került, ahol kilenc éven át műszaki vezetőként tevékenykedett. Szívesen emlékszik erre az időszakra: kellemes társaság jött itt össze, s vidám természete, adományozókészsége, s persze szakmai tudása révén nagy népszerűségnek örvendett a kollégák körében.

Ezerkilencszázhatvannyolcban már műszaki csoportvezető a Nyírségi Erdőgazdaság Központjában, majd 1970-ben a Hajdúsági és a Nyírségi Állami Erdőgazdaságok összevonásából létrejött, FEFAG néven ismert Felsőtiszai Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság központjában kapott műszaki osztályvezetői kinevezést. Ettől fogva a térségi fafeldolgozás beruházásainak, fejlesztéseinek és a gépkarbantartásnak a tervezése, szervezése, lebonyolítása lett a feladata, de az üzemeltetés, bizonyos faáruk beszerzése és a termékek értékesítése is az ő felelőssége volt. A munkatársak itt is szívesen fogadták, akikkel könnyen megtalálta a hangot. A vállalaton belül szinte legendás volt az általa irányított csoport szellemisége, amely az erdészekről kialakult képnek megfelelően az összetartozásról és a kölcsönös segítségnyújtásról szólt.

Nem csoda, hogy ilyen légkörben számos maradandó dolgot alkotott kollégáival egyetemben. Az ő nevéhez fűződik egyebek mellett a Nyírbátori Fűrészüzem építése, a Vásárosnaményi Forgácslapgyár építésének befejezése és üzembe helyezése, a Hajdúhadházi Fafeldolgozó Üzem komplett tervezése, kivitelezése, üzembe helyezése, a Vásárosnaményi Ládagyár korszerűsítése. Sok munkája fekszik a Guthi és a Lónyai Vadászházak létrehozásában, a nyíregyházi központi székház bővítésében, öt erdészeti fagyártmányüzem korszerűsítésében és jelentősek az érdemei a Baktalórántházi Fenyőtelep valamint a Tiszalöki Fafeldolgozó Üzem felújításában. Mindemellett negyvenöt korszerű erdészlakás építését is személyesen irányította és a fakitermeléshez szükséges gépbeszerzés is az ő kezén ment át.

Frankó János úgy emlékszik: megerőltető munka volt, de ő nemcsak értette, élvezte is azt, amit csinált, s ehhez mindig jó vezérkar is társult. A korai időkből szívesen emlékszik közülük Debreczeni Imrére és Merza Bélára. Mint mondja, „valahogy mindig belenőttünk a feladatba”. Óriási sikerélmény volt számára, hogy országszerte az ő műszaki erdészetét tartották a legeredményesebbnek a debreceni mellett. Hosszú életpályáját elismerések is fémjelzik. Már 1981-ben, a szakmában rangosnak számító Kabay János- emlékéremmel tüntették ki, kétszer is megkapja a Kiváló Dolgozó címet, de nem hiányzik a sorból az MTESZ- és a Nyíregyházi Főiskola által adományozott Bessenyei-díj sem. 1999-ben pedig, életműve megkoronázásaként, mint az Országos Erdészeti Egyesület 1951 óta aktív tagja, Bedő Albert-díjat kap. Az indoklás szerint: „a műszaki újdonságok és az erdőművelési kultúra elterjesztésében elévülhetetlen érdemeket szerzett mint az egyesületi élet országosan meghatározó egyénisége”.

Ezerkilencszázkilencven januárjától a Nyírerdő Rt. műszaki igazgatóhelyetteseként dolgozott 1992. december 31-i nyugdíjba vonulásáig. Ez persze nem jelenti azt, hogy passzív lett: gyakran hívják mint szaktanácsadót faipari és gépbeszerzési témában, és kedves vállalatánál, melynek vezetésével és fiataljaival máig aktív kapcsolatot tart fenn, megszervezte a nyugdíjas klubot, melyet szakmai, emberi tartalommal igyekszik megtölteni.

Gyermekei folytatják a családi hagyományt. Feleségével, Évával, 1961-ben kötött házasságot, s nagyobbik fia, Zsolt, faipari üzemmérnök lett, míg a kisebbik, László, gépész, de ő dolgozott a Nyírerdőnél és a bútorgyártásban is jeleskedik.

Az ízig-vérig erdész Frankó János most a negyvenöt éves diplomatalálkozóját szervezi, de talán akkor a legboldogabb, ha Honfoglalás utcai lakásuk kertjében öt unokája, Adrienn, Tamás, Melinda, Edit és László körében üldögélhet, akiknek neveléséhez még sokáig szeretne hozzájárulni.

(Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanch 18. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2004.)