Sátoraljaújhely

Miskolcon született 1942. június 23-án. Édesapja a Hejőcsabai Mészművek főszámtisztje volt, aki 1942 októberében bevonult katonának mint tartalékos főhadnagy. 1943. január 18-án eltűnt a Don-kanyarban. Azóta sem tud róla semmit a család, holttá nyilvánítása is csak 1994-ben történt meg. A gyermekével egyedül maradt édesanya egészen addig visszavárta a férjét. Sándor fiát egyedül nevelte Királdon, és a szénbánya tervező statisztikusa volt.

A helyben befejezett általános iskolai tanulmányok és az ózdi érettségi után a Debreceni Orvostudományi Egyetem következett. 1967-től 5 évig a kazincbarcikai kórházban dolgozott, ott tett belgyógyász szakvizsgát is. Sátoraljaújhelybe 1972-ben kapott meghívást, ettől kezdve huszonhét évig dolgozott a sátoraljaújhelyi kórházban belgyógyászként. 1974-től adjunktus, 1982-től pedig másodfőorvos. Az utóbbi három és fél évben a kórház igazgatóhelyetteseként mindent elkövetett a fejlesztés érdekében, jól kamatoztatva azt a lehetőséget, hogy két cikluson keresztül önkormányzati képviselő volt. Így összegzi ezt az időszakot:

– Úgy is, mint szakorvos sikerült a betegek érdekében eredményesen tevékenykednem, de különösen jó szívvel gondolok vissza arra a három és fél évre, amit igazgatóhelyettesként dr. Kosztura László mellett töltöttem. Úgy érzem, hogy a kórház külső megjelenése, a tevékenységünk alatt végrehajtott rekonstrukció hosszú időre meghatározza a kórház életét, és hiszem, hogy aki ránéz a megszépült épületekre, az ránk is emlékezik. A szomorkás, nosztalgikus hangvétel érthető, hiszen dr. Szodoray Sándorral a Felső-Szabolcsi Kórházban beszélgetünk Kisvárdán.

– Az élet úgy hozta, hogy 1999. február 1-től Kisvárdán az Általános Krónikus Osztály osztályvezetője lettem. Szakmai szempontból ez előrelépést jelent, hiszen egy ötven ágyas osztály vezetését bízták rám. A kollégákkal jó a kapcsolatom, élvezem a vezetők bizalmát. Ennek ellenére érzem, hogy az újhelyi barátoktól, az ott kialakított kapcsolatoktól pillanatnyilag ötven kilométerre vagyok. Természetesen a családot hiányolom leginkább.

1971-ben nősült, felesége a Tokaj Kereskedőház laboratóriumában dolgozik. 1973-ban született lányuk már két unokával ajándékozta meg őket. Az 1981-ben született fiuk felvételt nyert a Miskolci Egyetem informatikai szakára. Természetes érzés tehát a városhoz való ragaszkodás, hiszen a Szodoray család minden fontos eseménye Sátoraljaújhelyhez kötődik. Van azonban kritikai észrevétel is, mégpedig jócskán. Visszatérve a kórház vezetésében eltöltött évekre, felemlíti az őket ért vádat, miszerint sok orvos elment az intézményből. A főorvos úr mélységes meggyőződése, hogy a város vezetése is felelős azért, hogy az utóbbi időben jelentősen csökkent a város értelmiség-megtartó képessége. Hivatkozik arra, hogy az orvosok mellett a pedagógusok és a műszaki értelmiség körében is jellemző lett az elvándorlás. (Szemmel láthatóan zavarja a tudat, hogy saját magát is ebbe a csoportba kell sorolnia.) Keserűen említi, hogy a szellemi potenciál csökkenésével egyidejűleg a vendéglátás, az idegenforgalom is jelentős visszaesést mutat, leépülőben van. Aggódva beszél arról, hogy a következő öt-tíz évben ez a folyamat jelentős beruházás nélkül katasztrofális méreteket ölthet. Ismét csak a kórház példáját említi. Az előző polgármestert, Laczkó Károlyt, hozza fel példaként, aki elsőként mondta ki: ez a kórház nemcsak Sátoraljaújhelyé, hanem egész Zempléné. Ennek a kijelentésnek köszönhető, hogy a térség települései mintegy 6 millió forinttal járultak hozzá a kórházi műszerpark bővítéséhez, ami egyéb forrás hiányában elmaradt volna.

Rendkívül fontosnak tartotta és tartja ma is a termelő üzemekkel való jó együttműködést. Ilyen sanyarú gazdasági helyzetben létkérdésnek tartja, hogy az alulfinanszírozott egészségügy és a gyógyításra szorulók között bizalmi kapcsolat legyen.

 Csak akkor derül fel kissé, amikor a sportra terelődik a szó:

– Egyetemista koromban tájékozódási futó versenyző voltam, de ez Kazincbarcikán abbamaradt. Amikor Sátoraljaújhelybe kerültem, sokat jártam a Magashegyre, a hegyi mentőszolgálatnak is éveken keresztül voltam a vezetője. Homonnai Nándorral és Boda Pali bácsival, meg sok-sok téli sportot szerető baráttal jártunk a sípályára, ahol igazi, nyüzsgő sportélet folyt. Úttörő Olimpiákat rendeztünk, a síoktatás és a síelők számára komoly bázishelynek számított Sátoraljaújhely. Szerintem az a legnagyobb probléma, hogy a rendszerváltással megszüntették az úttörőmozgalmat, és nem sikerült helyette megfelelő tömegmozgalmat kialakítani, nincs olyan fórum, amely a gyerekeket, fiatalokat mozgósítaná.

Orvoshoz méltóan nemcsak a hibákról beszél, hanem receptet is ad a bajok orvoslására:

– Legnagyobb szükség az empátiára van, mert kevesebb diagnosztikával, de több mosollyal és odafigyeléssel is lehet a bajokat eredményesen kezelni – mondja, és beszélgetni indul egy idős, rákos betegéhez.

 (Borsod-Abaúj-Zempléni Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2000.)