Sátoraljaújhely

Generációk óta az egészségügynek kötelezte el magát Kormány Pál családja. Ebben a döntésben – amelyet tulajdonképpen az élet és a sors természetszerűleg hozott magával – szerepet játszott a szülőföldhöz való ragaszkodás. Ez a fajta hűség soha, egyetlen percre nem kérdőjeleződött meg, noha jártak rájuk mostohább idők is. Ők az egyszerű emberek derűjével, bölcsességével fogadták a megpróbáltatásokat, és igyekeztek örülni minden apróságnak. Pali bácsi Sárospatakon született 1922. augusztus 22-én. Szülei földet műveltek, családot alapítottak, a gyerekeket igyekeztek szakmához, iskolai végzettséghez juttatni. Azért érdemes fellapozni a történelemkönyvet, hisz a huszadik század elején nem kínáltak tanulási lehetőséget vagy szakmai előrejutást minden érdeklődő ifjúnak. Életük valószínűleg legjelentősebb eseménye, hogy megismerkedtek: Titkó Mária, aki a sátoraljaújhelyi kórház mosómestere volt 37 évig és Kormány Pál, aki számos egészségügyi szakterületen bizonyította hozzáértését, szolgálatkészségét, összekötötték sorsukat, és igent mondtak egymásnak.

Ezzel elkezdődött egy küzdelmes életút, mert azt talán mondani sem szükséges, hogy a kettejük fizetéséből igen nehéz volt taníttatni a gyermekeiket. Lányuk, Etelka tanárnő. Fiuk, ifjabb Kormány Pál szintén a kórházban helyezkedett el. Szenvedélybetegekkel foglalkozik. Felesége, Elvira szintén egészségügyi szakdolgozó, ápolónő a pszichiátrián. S mit tesz a kiszámíthatatlan sors? Az ő lányuk, Kormány Elvira már orvosegyetemet végzett. Fiuk, Péter szintén ápoló az egyik budapesti kórházban. A nagymama igen büszke az orvos unokájára, fényképe rögtön a kezébe kerül, és szeretettel mosolyog: arra kértem, fényképeztesse le magát a fehér köpenyében, hogyha ritkán tud jönni, legalább a képen nézegessük az orvos unokánkat…

Kormány Pali bácsiék élete nem csak átvitt értelemben kötődik a kórházhoz, mivel ott is laktak 30 éven át egy szolgálati lakásban. Amikor 40 évnyi szolgálati idővel a hátuk mögött nyugdíjba vonultak, a lakásukat elcserélték, és most a Viola utcán egy emlékekkel zsúfolt, szép kis lakásban élnek. Ha Pali bácsit a betegség nem tartóztatná, még most is hosszú sétákat tenne, de így a közeli boltig is hosszú az út. Marika néni pedig a lábát fájlalja, neki még nehezebb a jövés-menés. Nem is csoda, aki a fél életét a mosodában, szinte örökké állómunkában töltötte, annak az szinte munkahelyi ártalom. Idézzük az egykori emlékeket. Az idős házaspár elmondja, hogy régebben komoly végzettséget szereztek még az egyszerűbb feladatok ellátásához is. Mosómesteri vizsgát kellett tennie. A férjének pedig a legváltozatosabb beosztásokat jelölte meg a kórház. Ott dolgozott, ahol épp a legtöbb tennivaló akadt, vagy ahol nem jutott elég szakember a betegek ellátásához.

Mentőápolóként kezdte, és 12 éven át kivonuló mentősként segített az orvosnak, hogy a rosszullétes vagy balesetet szenvedett beteget késedelem nélkül kórházba vigyék. Nemegyszer ő volt az orvos jobb keze, hisz megosztották a legtöbb tennivalót maguk közt. Vajon hány száz kilométert futottak azok a mentőautók, amelyeken Pali bácsi sietett a bajbajutottak segítségére? Később beosztották a röntgenbe, ott is nagyüzem volt szinte mindennap. Ahogy a röntgen fejlődött, egyre több betegen végeztek el különféle vizsgálatokat vagy a sima átvilágítást. Az is igen nehéz időszaknak bizonyult, amikor a gipszelőben kapott állást. Ha valaki átélte már a csonttörés fájdalmát és a vizsgálat tortúráját, jól tudja, miről beszélünk. Igen sok múlik a gipszelő ügyességén, tapasztalatán és humánus hozzáállásán, hisz lehet csökkenteni a megpróbáltatásokat. A későbbi, heteken át rögzített végtag szintén fájhat, és okozhat még több kellemetlenséget, ha a gipszelő nem érti a dolgát.

Mindig azon fáradoztam – hallottuk Kormány Páltól –, hogy a leggyorsabban és a legkevesebb fájdalommal járjon egy beavatkozás. Átéreztük a beteg helyzetét, de ahelyett, hogy csupán kívülről együtt szenvedtünk volna vele, az egészségügyi ellátást akartuk gyorsítani. Még évekkel ezelőtt is találkoztunk ismerősökkel, akik örömmel emlékeztettek bennünket egy sok-sok évvel azelőtti kórházi kezelésre. Még később is köszönték a törődést, az önzetlen segítségnyújtást. De én úgy gondolom, hogy ez a természetes.

Az idős házaspár nézegeti a díszes meghívót a sátoraljaújhelyi kórház 100. évfordulójának ünnepségére. A nagyszoba asztalán, a fő helyen a meghívó, mögötte egy becsülettel megszolgált emberélet és több évtizedes munkálkodás mindkettejük részéről. Amikor a nyugdíjazás időpontjáról érdeklődünk, összemosolyognak: hogy lehetne azt megmondani, amikor még 70 éves korában is szükség volt a Pali bácsi munkájára? Őszintén szólva, nem is emlékeznek rá, hisz még akkor is rendszeresen bejárt, tennivaló akadt bőven, amikor már a megérdemelt nyugdíját élvezhette volna.

(Borsod-Abaúj-Zempléni Almanach 6. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2005.)