Debrecen

Csak a Bocskai seregében szolgáló szerb hajduk írták rövid u-val a nevüket, akik apai ágon megtalálhatók a felmenői között a szintén szerb Szilágyiak mellett. Anyai ágon az 1200-as évekig visszavezethető lengyel Thuránszky, majd a felvidéki tót Gasparik család mutatható ki (ez a név a Korponán gyárat alapított De Gaspari olasz nemestől ered) ősei között, így „joggal” tartja magát „tősgyökeres” magyarnak.

Édesapja az egykori hajdúnánási református módos gazda fia, matematika–fizika szakos tanár, édesanyja katolikus felvidéki lány. Öt gyermekük közül a legidősebb matematikus, a másodikként született Zoltán mellett van a családban belgyógyász főorvos, Rómában élő vegyész és mezőgazdász is. A második világháborúban a front elől menekülve kerültek Németországba, menekülttáborba, ahonnan 1947-ben hozta őket haza a honvágy. Itthon B-listázás, majd kitelepítés várta őket Karcagon. Itt kezdte általános iskolai tanulmányait is, előbb egy tanyasi iskolában tanult, majd naponta öt kilométert gyalogolva a városi iskolában folytatta, ahol kemény, de nagyszerű tanárok tanították.

Innen került Debrecenbe a Fazekas-gimnáziumba, ahol a humán osztályban, meghatározó tanári kar közreműködésével, elsősorban dr. Nagy János jóvoltából tanultak emberséget, haza- és családszeretetet. Nem véletlen hát, hogy a 28-as osztálylétszámból orvosok, mérnökök, egyetemi tanárok, néprajzkutatók, népművelők kerültek ki. Ezerkilencszázötvenkilencben az érettségi után maximális pontszámmal jutott be az orvostudományi egyetemre.

Miután már tízéves korában eldöntötte, hogy sebész lesz, kezdettől fogva olyan fakultásokat vett fel, amelyek e cél elérését segítették. Kihasznált minden olyan lehetőséget, ami a sebészet felé terelte, ehhez apjától a racionalitást, a matematikai gondolkodást, anyjától a mérhetetlen munkabírást örökölte.

Végzés után, 1965-ben, az akkori megyei kórházba került (az akkori személyzetis szerint: „Szőkén, barnára sülve, seggig érő pulóverben”) az akkor Magyarország egyik legnagyobb technikai tudású sebészének tartott Szabó György főorvoshoz, miatta ragadt itt, bár máshol is volt helye. Mellette élte át a kezdő sebészorvosok fejlődésének három lépcsőfokát:

– Kezdetben azt hisszük, hogy semmit sem tudunk. Aztán öt-hat év múlva már úgy érezzük, hogy mi vagyunk a legjobb sebészek. Később következik az alázat kora, amikor rájövünk arra, hogy mások is jól végzik a munkájukat, ilyenkor tudja magát helyre tenni az ember. Sebészként azonosulnom kell a beteggel, a problémájával – mondja a főorvos úr – tudnom kell, mi az, amit kibír. Nem mindig lehet megtenni azt, amit kell, de mindig meg kell tenni azt, amit lehet. Ezt magamtól és munkatársaimtól is megkövetelem, hiszen a sebészet team-munka, az orvosok mellett nélkülözhetetlen a műtős szakasszisztencia és a gyógyulást segítő ápolószemélyzet. Mindig is szerettem volna olyan precíz és gyors lenni, olyan elegánsan operálni, mint Szabó György.

Dr. Hajdu Zoltánt 1996 januárjában nevezték ki az akkori megyei kórház sebészeti osztályának vezetőjévé, és úgy érzi, hogy az elmúlt több mint fél évtized alatt szakmailag sikerült terveit megvalósítani, mindig tisztelettel és alázattal viseltetett elöljárói döntésével kapcsolatban. Ma tagja a Magyar Sebész Társaság vezetőségének és a Magyar Sebészek Szakmai Kollégiumának, ezen belül a Laporoszkópos szekció elnöke. Mindemellett számos külföldi társaság tagja és tiszteletbeli tagja. 2001-ben megvédte doktori disszertációját Pécsett.

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a gyomor- és vastagbéldaganatok sebészetében és a laporoszkópiás sebészetben az országos hírű szaktekintélyek közé tartozik. Eddigi tevékenységét amellett hogy számos egyetem tiszteletbeli tagja, az Egészségügy Kiváló Dolgozója kitüntetéssel és a Bocskai-díjjal ismerték el. Szakemberként és meghívottként a világ számos országában megfordult, járt Kanadában, az USA-ban, Mexikóban, Szingapúrban, Thaiföldön, Japánban és Európa szinte minden országában.

1968-ban nősült, ma már nyugdíjas közgazdász felesége egykoron a Hungária Biztosító megyei igazgatója volt. Fiuk, Zoltán 31, lányuk, Petra 27 éves, ő közgazdászként Budapesten dolgozik. Hajdu professzor urat életében rengeteg dolog érdekelte. Hetente 3–4 alkalommal teniszezik, mert ez a társas játék kikapcsolja, jól kondicionálja, a vereség pedig a sebészetben elengedhetetlen alázatra neveli.

Szabadidejében imád kertészkedni, különösen kedveli az örökzöldeket. Angol típusú kertjében az év minden szakában virágzó cserjefajták találhatók, szinte minden nap virágzik valami új. Úgy gondolja, szakmailag soha nem lehet elégedett, elsősorban tanítványaival szeretne nagyon komolyan foglalkozni, bár senkiből nem akar „hajduzolit” nevelni, szívesen látná valamelyik tanítványát utódaként a sebészeti osztály élén.

 (Hajdú-Bihari Almanach 2. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2002.)