Fehérgyarmat, Vásárosnamény

Már a kórház nevében benne van mindaz, ami a nyugdíjas orvos életútját fémjelzi. 1940. február 24-én született Jármiban, földműves szülők gyermekeként. A helyi általános iskolát követően a mátészalkai mezőgazdasági technikumban folytatta tanulmányait. Az 1958-as érettségit után a Debreceni Orvostudományi Egyetemre nyert felvételt. Diplomával a zsebében (1964) a mátészalkai kórház röntgenosztályán kapott állást. Megfelelő gyakorlat után, 1969. február 7-én röntgenológiából tett szakvizsgát.

Az évek során számos területen dolgozott. Üzemorvosként, iskolaorvosként, a laboratóriumban, a közegészségügyben is tevékenykedett. Nagyon értékes tapasztalatokat szerzett, amikor körzeti orvosi állást vállalt Mátészalkán, ahol 3 évig látta el ezt a munkakört. Visszatért a röntgenosztályra, s innen gyakran helyettesített Fehérgyarmaton és Vásárosnaményban is. Az utóbbi kórházban megüresedett a röntgenfőorvosi állás, amit sikerrel megpályázott. Így 1981. április elsejétől a beregi városba költöztek. Felesége ifjúsági védőnőként nyert alkalmazást a városban. Három gyermekük közül az idősebbik fiú jogász, egyetemi docens a Miskolci Egyetemen. Lányuk a jogi doktorátust követően Budapesten dolgozik jogászként, újságíró-szerkesztőként. A kisebbik fiú fogorvos lett, ő Nyíregyházán és környékén tevékenykedik.

A főorvos úr és családja bekapcsolódott a kisváros életének mindennapjaiba. A rendszerváltást követően továbbra is „ingázott” Vásárosnamény és Fehérgyarmat között. Munkája elismerését jelentette, hogy 1993-tól a fehérgyarmati kórház röntgenosztálya osztályvezető főorvosi teendőire kapott megbízást. A Szatmár-beregi Kórház létrejöttével is számítottak tapasztalataira. Akkor még csak álmodozni lehetett azokról a körülményekről, melyek között a harmadik évezredben dolgozhatnak. A két kórházban végrehajtott rekonstrukció során a 70-es, 80-as évek színvonalát képező gépeket is kicserélték.

A röntgenben dolgozók csökkentett munkaidőben dolgoznak. Az előírások betartása mindenkinek saját érdeke. A törvény lehetővé tette, hogy 56 évesen nyugdíjas lehetett. Az osztály vezetését kollégája vette át 1996-ban.

Akkoriban így fogalmazott a krónikásnak: „Enyhítettebb munkakörülmények között még szívesen dolgoznék.” A kórház vezetői készséggel fogadták ajánlatát. A nyugdíj mellett továbbra is helytáll. Maradt a reggeli koránkelés, a rendszeres napi munka – a röntgen Vásárosnaményban, keddenként pedig Fehérgyarmaton. Az utazás a kórházi buszjárattal történik, miként a korábbi években.

Jármiban már kisgyermekként megszerette a természetet. Ez a vonzódás a leélt évtizedekben sem csökkent. Közvetlen környezetén ez érezhető.

Nosztalgiája más vonatkozásban is megmutatkozott. Az utóbbi években versírásra adta a fejét, mintegy kikapcsolódásul. Sokan mondják, hogy: életem egy kész regény. Ennek rímes megjelenítésére azonban kevesek képesek. Győrfi András Ernő nevét említve, többen fogalmaznak így: a KÖLTŐ? A főorvos röntgenes maradt, de nyugdíjas éveiben egy kötetre való verset írt. Az önéletrajzi ihletésű verseskötet 2000-ben jelent meg. Ez az év szakmai szempontból is emlékezetes, hiszen megkapta a Pro Sanitatae miniszteri kitüntetést.

Tagja a Magyar Orvosírók és Képzőművészek Körének. A MOKK által – évente egyszer – kiadott antológiákban több írása jelent meg.

A 2003-ban született unoka is hozzájárult ahhoz, hogy érdeklődése egyre fokozottabban fordul a gyermekirodalom felé. 2004-ben megjelent a „Tavaszi mese” című, valós élményeken alapuló történet. A kifestő Sípos Nóra rajzaival egészült ki.

Mint elmondta: „Van egy hosszabb lélegzetvételű mesejátékom is: Noé bárkáján címmel. Ennek az írásomnak állatok a főszereplői, csak lazán kapcsolódik a bibliai történethez. A harmadik mesejátékomban a méhek életét igyekszem bemutatni: A méhkirálynő udvarában címmel. Jelenleg egy mesén dolgozom. Ezt már nem csak úgy a gyerekeknek, hanem az unokámnak is írom.”

A Noé bárkájánból színdarab is készült, amit a csarodai színjátszókör bemutatott.

Dr. Győrfi András Ernő az eltelt évtizedek orvosi munkájával kiérdemelte a keleti országrészben élők bizalmát. Szerényen tette a dolgát, felesége, gyerekei támogatását élvezve. Munkatársai okkal számíthattak tapasztalataira, jóindulatú tanácsaira.

A Szamár-beregi Kórház korábbi, illetve jelenlegi főigazgatója is azok között az orvosok között tartotta, tartja számon az immáron nyugdíjas főorvost, akinek munkabírása, emberi tartása méltán állítható példának a fiatalabbak elé.

„Szakmailag megbecsülnek – fogalmazta meg búcsúzóul – bízom abban, hogy munkámra a jövőben is igényt tartanak, s míg egészségem engedi, dolgozhatom.”

(Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanch 18. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2004.)