Konyár

Egy szakmai folyóiratban róla megjelent cikkben olvastam a nagy példaképekre – Andor Miklós, Várallyai Gyula, Ilyés István és Balogh Sándor doktorokra – emlékező részben, hogy „tisztelem őket, de magam soha nem szeretnék etalonná válni.” Már én teszem hozzá: dr. Fülep László akarva, nem akarva etalonná vált. Ezt bizonyítja az az életút, amit harminckét évig vidéki orvosként, tizenkét évig a település első embereként, családapaként, s egyáltalán nem vidéki színvonalon egy országos szakmai tudományos szervezet tisztségviselőjeként tevékenykedve megélt. No, de kezdjük az elején!

A háromgyerekes családban egyedüli fiú, így nem véletlen, hogy mozgalmas, élménydús gyermek- és kamaszkort hagyott maga mögött. A Petőfi téri banda csínytevései, az egyetlen forint nélkül lebonyolított szünidei Balaton-túrák, szárnypróbálgatásai az asztaliteniszben és főként a labdarúgásban adták meg az alaphangot.

Édesapja – Fülep Kornél, aki a megyében egyet jelentett a sportújságírással – és GÖCS-ben dolgozó édesanyja szerény körülmények között is szeretettel készítették az életre. A Kossuth-gimnázium magasra emelt mércéje után a DOTE következett, amit cum laude minősítéssel fejezett be. A hajnalig tartó tanulások ismétlődését a bulik és természetesen a futball törte csak meg a DEAC csapatában.

Olyanokkal játszott együtt, mint Szegedi, Heidrich, Kassai és Kéki doktorok, akik az öltözőben az orvoslás ismereteire tanították a hallgató centerhalfot és társait. Tdk-s tevékenységét Takács István professzor úrnál végezte, álláslehetőség azonban Árvai professzor úr invitálására kínálkozott volna a szülészeti és nőgyógyászati klinikán, amit egy mozgalmi ember töltött be végül. Dr. Fülep László ekkor megfogadta: megmutatja, hogy azért is boldogul.

Ennek bizonyítása Konyáron, ezerkilencszázhetvenegy szeptember 29-én kezdődhetett meg, ahol éppen nyugdíjba vonult az orvos. Első rendelése előtt Esztike néni, akkori bába és ápolónő avatta be az orvosi lét rejtelmeibe: „Minden falusi emberségre vágyik – ha ezt megkapja, meg fogja becsülni. Ha ez szakmaisággal is párosul, akkor köztiszteletben fog állni.”

A tanácsot megszívlelve kezdte el ottani ténykedését. Az első hat hónapban esténként újratanulta a hat év anyagát, de az első néhány év így is a diagnosztikai készség rutinná fejlesztése jegyében telt. 1971/72 fordulóján emlékezetes esetben kellett helytállnia: az ázsiai influenzajárvány napi 120–130 beteg ellátását igényelte.

Ahogy teltek az évek, egyre jobban megismerte az embereket, s a klasszikus orvoslás mellett már a prevencióra és az életvitelbeli tanácsokra is több figyelmet fordíthatott. Közben családot alapított, 1972-ben megszületett László fia (aki már egy unokával is megajándékozta), 1985-ben Edina lánya, akik azóta is bearanyozzák életét. 1982-ben szakvizsgázott általános orvostanból az orvostovábbképző intézetben – a felkészülés során dr. Kádár Tibor és dr. Pauka Tibor előadásai voltak rá nagy hatással az orvosszociológia és a statisztikai modellek készítésének témaköreiben. Ugyanekkortól tagja a Magyar Általános Orvosok Tudományos Egyesületének, amelynek előbb főtitkárhelyettese, majd 1990-től országos alelnöke is, négy éve tagja a Háziorvosok Szakmai Kollégiumának s kelet-magyarországi régióvezetője az Országos Alapellátási Intézetnek. 2002-ben a Pro Sanitate Emlékérmet és a Konyár Díszpolgára címet vehette át.

Ez utóbbi elismerésnek harmincegy évi konyári gyógyító munkája mellett az is alapjául szolgált, hogy 12 évig polgármesterként is tevékenykedett az otthonává vált településen. Vezetésével valósult meg az utak szilárd burkolatúra cserélése, a háromtekerős készülék helyett a digitális telefonrendszer, a szennyvízhálózat kivételével a teljes infrastruktúra létrehozása, a közvilágítás korszerűsítése, új iskola létesítése, az intézmények számítástechnikai támogatása, a szervezett szemétszállítás, különböző szolgáltatások meghonosítása, a civil szféra, a testvérvárosi kapcsolatok inspirációja, a Nyári hagyományőrző napok intézményesítése stb., – s mindez idő alatt nem volt forráshiányos a költségvetés, a beruházásaiknál saját erejükre támaszkodtak. A három ciklus alatt többet fejlődött a község, mint az előző negyvenöt év alatt.

Mára már csak a szakmának él. Nemrég fejezte be a roma segédegészségőrképzés modellkísérletét tizenöt fiatallal – OKJ-s szakma lehet belőle, s valós társadalmi igényt old meg alkalmazásuk, amely az EU-ban is minta lehet –, orvoskongresszusokon ad elő és elnököl, bújja az internetet, tele van új kihívásokkal, s azt mondja, hogy a napi penzum teljesítéséhez sokszor elég az ötórás alvás is. A sportból mára csak a szurkolás maradt meg a Lokit biztatva, illetve az autóvezetés szeretete.

Tenerifén vagy az Alpokban szabadságát töltve sem kapcsolja ki mobilját, hogy tanácsot adhasson segítségért hozzá forduló betegeinek. Az orvos mindig készenlétben van – mondja.

 (Hajdú-Bihari Almanach 3. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003.)