Derecske

A bihari város legidősebb pedagógusának élete majd’ egyszázad történetét öleli fel. Az első világháború végének évében született, a Horthy-korszakban tanult, s volt katona, szolgált a fronton, nyugati fogságba esett, majd részt vett az ország újjáépítésében, a Kádár-éra napszámosaként pedagógus volt, sportvezetőként pedig jelentős szerepet vállalt városa közéletében.

1918. május 24-én született Szilágy megyében, Krasznán, egy ötgyermekes család legkisebb gyermekeként. A család a románok elől 1919-ben Magyarországra menekült. Az egyéves Bélát teknőben menekítették vonattal, előbb Püspökladányba, majd Kunhegyesre, onnan Jászberénybe, végül Derecskére került a család. Édesapja a Horthy-korszak csendőre volt, édesanyja a gyerekeket nevelte. Az elemi iskolát és a polgárit is Derecskén végezte el Béla bácsi. A debreceni református tanítóképzőbe azért nem vették fel első próbálkozásra, mert egy cm-rel alacsonyabb volt a kelleténél! Egy évig aztán kemény fizikai munkát végzett, megerősödött, nőtt is, és 1933-ban felvételt nyert a tanítóképzőbe.

A végzés után kikötötte, hogy csak akkor fog tanítani, ha visszakerülhet szülőfalujába, ám ekkor még a románok kezén volt Kraszna. Erdély visszacsatolásával azonban vágya teljesült: 1940-ben megkezdhette a tanítást. Év végén azonban behívták hároméves katonai szolgálatra, amelynek leteltével egyszerre kapta meg a behívó parancsot.

Zászlósként az ukrán frontra került, ahol a vasúti szállítás biztosításában vett részt, román, ukrán és magyar katonatársaival együtt. Ahogy közeledett a Vörös hadsereg, úgy húzódtak nyugatabbra. A visszaemlékezéshez a háborúban vezetett naplóját veszi elő, ugyanis lehetőségei szerint naponta bejegyezte az eseményeket, helyszíneket. 1944 márciusában három hét szabadságot kapott. Miután visszatért hadosztályához, szembesült a szomorú ténnyel: az oroszok megtizedelték bajtársait, alig maradt egy-kettő közülük. Az egyre gyakoribb szovjet támadások miatt meghátrálásra kényszerültek, s a Tatarov-hágón átkelve, Kőrösmező, Rahó, Máramarossziget, Huszt, Tiszaújlak, Beregszász, Bátya, Munkács, Szolyva, Voloc, Iszka, Majdanka érintésével a Toronyai-hágón átjutva végül is Sátoraljaújhelyen kötöttek ki. Az útvonalból látszik, nem hazafelé, hanem a Felvidék irányába menekültek tovább: Kassa, Poprád, Túrócszentmárton, Zsolna következett. 1945. március 11-én súlyosan megsebesült: bal bokáját aknaszilánk roncsolta szét. Ekkor kórházvonatra rakták, amit viszont angol bombatámadás ért. Béla bácsi úgy menekült meg, hogy a vasút melletti árokba ugrott. A sebesülteket a németek összeszedték, s a piseki – csehszlovák – kórházba szállították. Le akarták vágni a lábát, de „próbaképpen” meghagyták. Május 9-ét, a világháború európai befejezésének napját is ott élte meg, ahonnan már fogolyként szállították tovább. Augusztus 6-án viszonylag gyógyultan került amerikai büntetőtáborba. Mint tiszt nem dolgozhatott, ám így élelmet sem kapott. Hogy életben maradjon, levágta rangjelzését, s közlegényként már mehetett munkába.

A malenkij robotot úgy úszta meg, hogy az amerikai katonák végig hazakísérték a volt foglyokat a kaposvári szűrő táborba. Onnan többszöri átszállással, a vonat tetején utazva, 1946. április 23-án Húsvétra, egyben névnapjára tért haza. A kétségbeesett szülőknek óriási volt a meglepetés, hiszen semmit nem tudtak fiukról, azt hitték, bátyjához hasonlóan – aki a Don-kanyarban 1943. január 15-én esett el – szintén meghalt.

A hazatérés után nyolc napon belül az Igazoló Bizottságnál kellett jelentkeznie, háborús bűnös-e. Mivel ismerték, zöld utat kapott a civil élethez. Ligettanyára helyezték volna, de ott a szétbombázott iskolában nem lehetett tanítani, ezért hazatért Derecskére, a Polgári és Leányiskolába. 1952-től nyugdíjazásáig, 1983-ig a 2. számú, ma már Bocskai István Általános Iskolában tanított rajzot.

Részt vett az ’56-os forradalomban is. Amikor október 27-én megalakult a Forradalmi Bizottmány, annak jegyzőkönyvvezetőjévé választották. Megfogalmazták követeléseiket, de a közrendre vigyáztak. Élelmiszert gyűjtöttek a fővárosiaknak, kilátásba helyezték a régi rendszer vezetőinek leváltását, ám erre a forradalom leverése miatt nem került sor.

Derecske város önkormányzatától 1995-ben pedagógiai és közéleti munkájának elismeréséül díszpolgári címet kapott.

2006. szeptember 23-án – többszöri felterjesztés után – a 2. világháborúban való részvételét vitézi címmel ismerték el.

Feleségével, a szintén pedagógus Pálffy Jolánnal, immár 55 éves házasok. Két gyermekük született: Ildikó és Béla. Lányuk is a pedagógus pályát választotta, ám súlyos betegség következtében 47 éves korában meghalt, két fiúgyermeket hagyva maga után. Béla fiuk technikus, neki is fia van.

Béla bácsi szemüveg nélkül olvas, rendezgeti emlékeit.

(Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 24. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2008.)