Sátoraljaújhely

Ha unokáidra maradandót akarsz hagyni, ültess diófát! – tartja az egyik legszebb mondásunk. A diófa mint életfa nemzedékek üzenetét hordozza, adja tovább. Harmóniába rendezi a történelmet, éppen úgy, mint a zene. Dombóvári János ezt az utat választotta. Nem diófát, hanem zenei kultúrát ápol, ennek a művészeti ágnak kincseit gyűjti egybe, és épít belőle palotát a nyugalomra, szépre vágyó emberi lélek számára. Míg a diófa ültetéséhez csak elhatározás és türelem szükséges, addig a zeneművészet életre szóló törődést, fáradozást, sokszor ember feletti kitartást igényel, de meghálálja. Olyan szolgálat ez, mely csak egy életen át művelve teljesedik ki, legalább annyira, hogy folytatható legyen. Nem tétova, kényelemhez szokott embernek való hivatás. Dombóvári János azonban tudatosan vállalta ezt a missziót, egész eddigi élete ennek bűvkörében zajlott.

– Mezőzomboron nevelkedtem, olyan családban, ahol mindenkinek jó hangja volt. Édesapám, noha postahivatal vezető volt, gyakran szerepelt a falu amatőr zenekarában, ahol harmonikázott, hegedült, vagy éppen zongorázott.

– A szüleim felelőssége ott nyilvánult meg, hogy mindhárom gyermeküket hegedűre, illetve zongorára taníttatták Szerencsen, az ott működő zenei munkaközösségben. Ezzel kezdődött az én zenei pályafutásom. Testvéreim szintén a zenepedagógia terén dolgoznak, az egyik ének–magyar, a másik ének– történelem szakon végzett. Márta a mezőzombori általános iskolában, Mária pedig Szerencsen, a Bocskai István Gimnáziumban tanít és mellette énekkart vezet. Engem a főiskolai tanulmányok Egerbe szólítottak, első munkahelyem is az egri zeneiskola volt. Első szakmai sikereimet is itt értem el hangszeresként, vonósnégyes tagjaként és mint kamarazenei tag. Tizenöt évig voltam az Egri Szimfonikus Zenekar tagja, miközben feleségem Pétervásárán kapott szolgálati lakást, ahol körzeti orvosként dolgozott. 1987-ben olyan várost kellett keresnünk, ahol a gyermekek zenei tanulmányait is biztosítani tudjuk. Így kerültünk Sátoraljaújhelybe.

Szerencsés döntésnek bizonyult, hiszen az egész család gyökeret eresztett a zempléni városban. Dombóvári János a zeneiskola igazgatója lett. Felesége gyermekgyógyászatból szakvizsgázott, ma is ez a munkája. A három fiú sikerrel fejezte be zeneiskolai tanulmányait. A legidősebb, János már zenetanárként Belgiumban tanul tovább. Zoltán népzene–ének szakon végzett, édesapjával tanít. A legkisebb, Zsolt, pedig gordonka szakra jár, most igazi „brémai muzsikus”.

Természetesen Dombóvári János sem érte be annyival, hogy beült az igazgatói székbe. Folyamatosan kereste azokat a lehetőségeket, amelyek legjobban szolgálják a művészet iránt érdeklődő fiatalok személyiségfejlesztését. Természetesen, ezt csak az oktatási- nevelési rendszer megcsontosodott kereteinek tágításával érhette el.

Első lépésként névadót keresett az iskolának, egy olyan személyiséget, akinek munkássága követendő példaként szolgálhat tanárok és növendékek számára egyaránt. Különös örömet jelentett az igazgató úrnak, hogy szűkebb pátriájában, néhány kilométerre Mezőzombortól, Tállyán „fedezte fel” az ott eltemetett Lavotta Jánost (1764– 1820), a XIX. századi magyar romantikus verbunkos zene egyik megteremtőjét és vezéralakját. Ő nemcsak verbunkos szerzőként, hegedűvirtuózként, de mint első színházi karmester is méltó nevének méltatására. Azt már csak Lavotta-kutatóként fedezte fel Dombóvári János, hogy a zenetanoda névadója, mint nemesi családok házitanítója, jelentős zenepedagógiai munkásságot is végzett.

Minden amellett szólt tehát, hogy a negyven éve működő Zempléni Szimfonikus Zenekar Lavotta nevét vegye fel, sőt 1991-ben Lavotta Alapítvány jött létre. 1992-ben – Észak-Magyarországon elsőként – oktatási profilbővítés történt az iskolában minisztériumi engedéllyel. Tanrendbe iktatták a képzőművészet és a mozgásművészet oktatást is. Ezzel a bővítéssel máig tartó lépéselőnyhöz jutott a Lavotta-zeneiskola a térség más zeneiskoláival szemben, amely máig is tart. Az új művészeti ágak oktatása a megnövekedett normatív támogatás révén lehetővé tette a minőségi hangszerek, oktatási eszközök beszerzését, a magas szintű oktatást. Igaz hogy az egyéb önkormányzati oktatási intézmények kisebb támogatása feszültségeket okozott, de megteremtette a lehetőséget, hogy a Lavotta-zeneiskola magániskolaként működjön tovább 1996. július 1-től. Ebből nőtte ki magát a művésztanodai hálózat, amely Sátoraljaújhely mellett további tizennyolc zempléni településen biztosítja a fiatalok művészeti nevelését.

A Lavotta Házban művészellátó bolt is működik, segítve az igényes oktatást. Saját lapjuk, az 1997 óta megjelenő Művésztanodai Hírmondó informál a jelenről és az egyre kecsegtetőbb jövőről. Dombóvári János tisztában van a feladat nagyszerűségével. Egy ősi kínai mondást idéz: „Aki a holnapra gondol, gabonát vet, ki évtizedekre, az fát ültet, s aki évszázadokra, az iskolát alapít.”

 (Borsod-Abaúj-Zempléni Almanach 3. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2002.)