Csata a Sajó partján

Szemelvények Hajdu Imre Regényes Dél-Borsod című művéből II Vak Béla.jpg

A Miskolchoz közeli Felsőzsolca mellett, a Sajó partján, 875 évvel ezelőtt, 1132. július 22-én, Mária Magdolna napján egy csata zajlott le két unokatestvér között, s ebben a csatában a magyarok mellett az egyik oldalon németek, a másik oldalon lengyelek és oroszok is harcoltak. Ezúttal ennek a csatának a történetét idézzük fel, mely ütközet tulajdonképpen húsz évvel korábban, 1112-ben fogant, amikor is az akkori királyunk, Könyves Kálmán úgy döntött, hogy másodszor is házasságot köt.

Bölcs királyunk első feleségét — kitől két fia, László és István született — Busillának hívták. Sajnos ő idejekorán meghalt, sőt 1112-ben elhunyt királyunk László fia is. Kálmán ekkor 43 éves volt, s ebben az évben, tehát 1112-ben másodszor is megnősült. Új neje Eufemina orosz hercegnő volt. Monomakh Vladimír, későbbi kijevi nagyfejedelemnek a lánya. Ám ez nem lett egy szerencsés házasság. Az esküvő után két évvel Kálmán házasságtörésen kapta a nejét, s a várandós asszonyt, aki — hite szerint — fattyút hordott a szíve alatt, visszazavarta atyjához. Kálmánról tudni kell, hogy nem volt egy szép férfi, ellenkezőleg, sántított, púpos, kancsal volt, ráadásul selypített is. Emellett persze mindenki tudós, lángeszű embernek tartotta. Ahogy akkor mondták: az isten is papnak teremtette. Ám Szent László után mégis ő lett a király, nem pedig öccse, a daliás termetű vitéz Álmos. Utóbbi ugyanis úgy vélte — joggal—, bátyját illeti a trón, mégpedig az idősebb testvér jogán. Kálmán viszont attól félt, hogy Álmos, majd később annak fia, Béla mégis ellene tör, s megszerzi a trónt, ezért Álmost és gyermekeit elfogatta, sőt meg is vakíttatta. A megvakított gyermekek egyike lett később II. Vak Béla néven ismert királyunk.

Az a gyermek pedig, akit még születése előtt fattyúnak nevezett Kálmán, ő lett Borisz (Egyes korabeli források Boricsnak említik). Nos ők ketten, Béla és Borisz találkoztak, mint ellenfelek 1132-ben Zsolcánál, a Sajó mellett, hogy megütközzenek egymással.

A csata előzményeként tudni kell, hogy Könyves Kálmán 1116. február 3-án fejezte be életét, s a fehérvári királyi sírboltba temették el. Utódjául fiát, a 15 éves Istvánt koronázták meg, aki II. István néven uralkodott. Nem tartozott a legragyogóbb Árpád-házi uralkodók közé. Sőt, utóda nem lévén, azt hitte, vele együtt kihal az Árpád ház. Ám ekkor azok az urak, akik tudtak arról, hogy él Álmos herceg fia, Béla, méghozzá egy pécsváradi monostorban, ezt a titkot felfedték István előtt. Név szerint Ottmár ispán és Pál püspök volt, aki először szólt erről a királynak. Számításaikban nem csalódtak, mert II. István már nem látta többé Bélában atyja ellenségét. Nem tekintette vetélytársának, sőt úgy kezelte, mint az Árpád-ház utolsó férfihajtását, akit a korona megillet. Ezért először is feleséget szerzett a világtalan ifjúnak, méghozzá a mai Szerbia délnyugati részéből, Uros nagyzsupán Ilona nevű lányát kommendálta neki. A fiatal pár a házasságkötés után Tolnában telepedett le, s házasságukból fiú született, Géza. (Ő lett a későbbi II. Géza királyunk.)

II. István 30 évesen vérhasban hunyt el 1131. március 1-jén, 15 évi uralkodás után. Testét Váradon temették el, utódjaként pedig Bélát koronázták királlyá 1131. április 28-án. S ezidőtájt kerül a képbe Borisz, Könyves Kálmán elűzött nejének, Eufeminának gyermeke, ki magát Kálmán fiának vallotta, sőt mások is, nem is kevesen annak tartották. Borisz, amikor megnőtt, elindult, hogy atyja, Kálmán örökségét magának megszerezze. Támogatták őt a magyar urak közül többen is, főleg azok, akik nem szerették Vak Bélát. Közülük nem is egy részt vett Álmos és Béla megvakíttatásában, tehát joggal tartottak Béla bosszújától. Borisz III. Boleszló lengyel király személyében szövetségesre is lelt, s Boleszló 1132-ben sereget gyűjtött lengyelekből, oroszokból, és Borisszal együtt elindult Magyarország felé. A Hernád völgyén haladva törtek be az országba.

II. Vak Béla úgyszintén külföldi segítségért fordult. Méghozzá Ausztriához, hisz egyik nővére oda ment férjhez. Béla jól látta, hogy a magyarok közül sokan Boriszhoz csatlakoztak. Sőt azt is észlelte, hogy zászlaja alatt is sok az ingadozó, netán áruló. Éppen ezért megkérdezte a zászlaja alá gyülekezőket, hogy Boriszt minek tartják: fattyúnak-e vagy Kálmán törvényes gyermekének. Akik haboztak a válasszal, azokat Ungvár mellett egy váratlan, de jól előkészített rajtaütéssel megölette. Összesen 68 urat mészároltak le így.

Mivel Borisz támadása nem Oroszország felől jött, mint azt előzetesen II. Béla várta, így megmaradt seregével visszavonult a Sajó mellé, a folyó jobb partjára. Itt, Zsolca mellett találkozott egymással a két sereg. A Boriszt támogató hadban volt egy heves, vakmerő ember, a Győr-nemzetségből. Sámsonnak hívták. Ő azt mondta, átmegy a király táborába egyedül, ott a sereg előtt nyilvánosan megalázza Bélát. Úgy is történt. Átment a Sajón, bejutott Béla táborába, sőt annak sátrába is, ahol a király fő embereivel tanácskozott. Belépve Sámson rákiáltott a királyra:

„Hitvány kutya! Mit csinálsz az országgal!? A te urad Borisz bírja az országot! Te pedig menj, mint apád kolostorba!’

Ennyit mondott Sámson, majd egy lóra felpattanva elvágtatott. Az urak a meglepetéstől lassan ocsúdtak fel, így közülük egyikük se vette üldözőbe Sámsont. Nem így Buci ispán egyik szolgája! Ő lándzsát ragadott, lóra pattant, és üldözni kezdte Sámsont. Amikor az a Sajó vizébe ért, a szolga megszúrta. Sámson leesett lováról, s mivel a páncélingben úszni képtelen volt, rövidesen elmerült a folyó habjai között. Így Sámson vakmerősége nem demoralizálta Béla seregét. Ellenkezőleg! Azt üzenték a lengyel és orosz vezéreknek: „Nem illik, hogy ti az igazság ellen akartok egy fattyúnak országot szerezni. Mi tudjuk, hogy a korona joggal Bélát illeti, s ő az egész ország közakaratából uralkodik!”

III. Boleszló megdöbbenve látta, hogy seregének magyar része oszladozni kezd. Sőt, amíg ők a teendőkről tanácskozta, II. Béla serege 1132. július 22-én támadást indított ellenük. A csata végén a lengyelek kénytelenek voltak futásra venni a dolgot. Az ütközetben maga III. Boleszló is lovát veszté, s csak más lovával tudott elmenekülni.

Borisz terve tehát nem sikerült, a Zsolca melletti csata — kard által is — II. Béla királyságát erősítette meg. (Később II. Géza uralkodása idején még egyszer próbálkozott, de kísérlete akkor is kudarcba fulladt.)

* * *

A zsolcai csata

emlékmű.jpgMost pedig egy másik zsolcai csatáról mesélek. Ez is a Sajó partján, a mai Felsőzsolca közelében zajlott le. Úgy látszik, ez a hely vonzza a csatározókat, mert e tájon, mint az az előző fejezetben olvasható, már megütközött egymással két hadsereg. Az a csata 1132 nyarán zajlott le, ez a másik viszont, amelyről most lesz szó, 1848/49 nyarának volt jelentős eseménye. Ha a dátumot figyelik, azon nyomban rájönnek, az 848/49-es szabadságharc végén járunk, eleink e idő tájt már élethalál harcukat vívták az ellenséggel, amely ekkor már nem csak az osztrák seregből állt, hanem az e földet elözönlő orosz cári csapatokkal is meg kellett ütközniük. Például épp a zsolcai csatában!

Az egykori ütközet rekonstruálását kezdjük egy korabeli naplórészlettel: ‚Július 25. Igen szép meleg nap volt, korán reggel kezdődött a muszka seregek városunkon keresztül, Zsolca felé vonulása… A magyar sereg Zsolcánál jó posítiót választott magának, fedetve a Sajótól a falutól és erdőktől Arnóttól lefelé Alsó-zsolcáig volt felállítva, a muszkák a zsolcai töltéstől jobbra, a Sajó mentében állottak csatarendbe, az előtéren túl is, innen is voltak ágyúi.”

A Miskolc város történetét megíró dr. Szendrey János, a csata leírását a következőképpen folytatja: „Július 25-én délelőtt az ellenség Miskolcról a Sajóhoz nyomult, ahol is Leiningent és Pöltenberget hevenyében megtámadta. Többnyire csak tüzérséget — amiből nagyon sok volt neki — működteté. Csupán III. hadtestünk jobb szárnyára, a keresztúr-arnóti mellékút mentében intézett egy tüzes lovassági rohamot. De ezzel aztán felsült; valamint az ellenséges tüzérségnek is sokáig minden erőlködése sem bírta hadközepünk ágyáütegeit helyből kimozdítani.”

A zsolcai csatát Miskolcról, a Tetemvár oldalából sokan végignézték. Közülük az egyik szemtanú Porcs János, miskolci református főgimnáziumi tanár a Szabadság című lap 1897. augusztus 18-ai számában így emlékezett vissza: „A muszkák ágyúi közül egy a Sajó hídja déli oldalán volt felállítva és ebből bocsájtgatták azokat a rakétákat, amelyekkel sikerült felgyújtaniok a felsőzsolcai állást és korcsmát. A magyarok ágyúi a tűz miatt a töltésről a Felsőzsolca északi részén eső fák közé vonultak, és onnan golyóik egész a Város végéig jöttek… Már akkor beszélték a miskolciak, hogy a fák mögött levő ágyúkat Sáfrány Mihály irányozza”

A Porcs János által megnevezett Sáfrány Mihály honvédtüzér hadnagy emlékirataiban így emlékszik vissza erre az ütközetre:

„Midőn már a felsőzsolcai korcsma ás állás lángban állott, én fél üteggel Alsózsolcához közel tétlenül állottam a Sajó partján. Előttem a túlsó parton füzes és lábas erdő volt. Egyszer úgy tetszett, hogy a muszkák az ő jobbszárnyukkal közelebb jöttek hozzánk, de az erdőtől nem láthattuk őket. Én tehát a Sajó füzes és erdő fölött elkezdtem — parancs nélkül — odalövetni, sőt a vetágyúból magam lőttem gránáttal ás gránát kartáccsal. Az eredményt mi nem láthattuk, csak azt észleltük, hogy ágyúikkal az oroszok hátrább vonultak. Este én elkésve mentem vacsorázni Alsózsolcára. Amint beléptem a bárói tiszti lakon, a vacsoraterembe, Liptay dandárnokunk — kitől inkább szemrehányást várhattam, hogy parancs nélkül léptem harcba a félüteggel — ezen szavakkal mutatott be a vacsorázó fényes tisztikarnak: Uraim! itt jön, aki ma legtöbb kárt tett a muszkákban.”

A honvédsereg tüzéreinek zsolcai hősiességét dicsérte a Nemzeti Hírlap 1876. november 23-ai száma is:

„Tüzéreink pompásan lőttek, s az orosz táborkari tisztekkel sem lehetett elhitetni, hogy ágyúinknál nem francia tüzérek szolgálnak, hanem mind fiatal magyar gyerekek, másfél év előtt még tanulók. Alsózsolcánál, aki legtöbb kárt tett golyóival a muszkákban, egy Sáfrány nevű sajókazai ifjú volt, ki papnak készült, de a szabadságharc tüzértisztté tette.”

Maradjunk azonban továbbra is az 1849. július 25-ei zsolcai csatánál! Tizenkét óra után mindkét részről kemény ágyúzás kezdődött, és ez eltartott délután hat óráig. Az orosz sereg létszámában egyre szaporodott, de a mieink tartották állásukat. Egyszer azonban veszélyessé vált a helyzet. Az oroszok közül kiemelkedett egy üteg, amely rendkívüli merészséggel olyan állásba fészkelte be magát, ahol a magyar ágyúk tüze nem érhette, viszont ők ütegeink egész sorát lőhették. De ekkor a csata Sáfrány Mihályhoz hasonló hősöket teremtett. Rendkívül veszélyes vállalkozásban Gózon Lajos honvéd alezredes, a VII. hadtest 66. honvéd zászlóaljának vezénylője, ötven kiválasztott emberrel megszalasztotta az oroszok eme ütegét, sőt annak két század erejű lövegfedezetét is.”

A sikeresnek mondható zsolcai csatát közvetlenül követte a gesztelyi győzelem, de mindez már csak a parázs éltetése volt, ugyanis a túlerővel szemben többet már nem lobbant lángra a magyar szabadságharc tüze.

A zsolcai csatában elesett honvédeket Szathmáry Károly Pál, a későbbi tornai főispán temettette el. Évek múlva ugyanő összeszedette és Felsőzsolca északi végén, a töltés mellett abba a sírba tétette az elesettek csontjait, mely fölé Dalström készített emlékművet 1867-ben. Erről a sírhantról írta 1906-ban a már említett Porcs János a következő sorokat: „Szentelt hantok azok! Szentekké avatta azokat az az ügy, melyért küzdöttek, szenvedtek és véreztek”.

Az azóta várossá lett Felsőzsolcán, az emlékmű — 2000-ben szépen átépítették  – mindmáig hirdeti a győztes zsolcai csata és hősei emlékét. Aki erre jár, keresse fel! Könnyen megtalálható Felsőzsolca központjában, a közkedvelt Pokolcsárdával szemben áll a magyar hősiesség eme szimbóluma.

(Szerkesztette: M. Szlávik Tünde)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Szekszárd felett magasan

 Biszák László festménye 55×145 akril. Szekszárd felett magasan. Ha kicsikét szomorú vagy, a cipődet nézed, de ha boldog, a tekinteteddel a felhőkön jársz, hiszen tágasabb teret sehol sem találsz. Biszák... Tartalom megtekintése

Lisztománia

Tüttő József alkotása 50x30cm, olaj/MDF. “Lisztománia, üzenet a Liszt érzékenyeknek!!” Rossz vicc, kicsit megengedtem magamnak az áthallás mókáját. Tüttő József jó humorral sajátos komponálással terítette elénk nagy zeneköltőnk jellemzőit: az... Tartalom megtekintése

Rózsa Sándor talpig nehéz vasban

Egy magyar rablóvezér Ferenc József császár kufsteini várbörtönében Oly távol messze van hazám – énekelhette volna a történelmi távlat által romantikussá “nemesült” emlékű honfitársunk. A több méter vastag falak szűk... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése