A miskolci bor a béke bora

Szemelvények Hajdu Imre Regényes Dél-Borsod című művéből

Diósgyőr másolata.jpgMiskolc része a Bükkaljai, vagy ahogy ma nevezik inkább, a Bükki borvidéknek. Itt alakult meg 2000-ben az István nádor borlovagrend. Alapító tagjai felavatására annak idején engem kértek fel, egyben tőlem „rendelték meg” a lovagrend egyik kötelező „dokumentumát”, a legenda megírását. Mivel az új borlovag rend székhelye a lillafüredi Palota szálló, annak egyik díszes üvegablaka adta az ötletet a történethez. Az üvegmozaik azt a jelenetet ábrázolja, amikor Nagy Lajos király a diósgyőri várban fogadta a Velencei Köztársaság követeit, akikkel ott, az ősi falak között szentesítette a már korábban megkötött turini békét.

Az Úr 1381. esztendejében járunk. Nyárvége van, mondhatnánk úgy is: őszelő. A Bükk-hegység mélyzöld üstökét már itt is, ott is sárga, piros, bronz foltok tarkítják, s a hajnalok fehér párával töltik ki a völgyeket. Ez a hömpölygő fehér folyam reggelen­te a fenséges diósgyőri vár vizesárkát is elfoglalja, s az előbukkanó első napsugarak fényében az éppen erre járó vándor, amint Miskolc felől álmosan baktat lován, azt hiszi káprázik a szeme, mert egy tornyaival felhők tetejére épült csodapalotát lát, melynek egyik bástyáján liliomos lobogót lenget a hegyek felől érkező friss szellő…

Ez a fuvallat úgy 8-9 óra tájra a vizesárokból tovaűzi a sűrű párát, s attól a pillanat­tól kezdve teljes pompájában, szépségében tündököl a magyar királynők kedvelt lakhelye, a négytornyú építészeti remekmű, a diósgyőri vár.

Ám nincs idő csendes szemlélődésre, mert hirtelen éles kürtszó harsan az egyik torony lőrése mögül. Az érces trilla végigszáguld a kelet felé csörgedező Szinva patak mentén, sőt nyugat felé is, a Bükk erdősörénye irányába, ahonnan a sziklák és az ormok visszhangként verik vissza. Aztán egy másik kürt is harsan, s ezt az imént még alvó, békességes tájat valami ünnepélyes, ám feszült várakozás lengi be.

A várkapunál lánc csikordul, majd annak nyomán mély zörejjel a felvonóhíd eresz­kedik alá.

Miskolc felől tompa dübörgés hallatszik, mint távoli kráter morajlása. A hang egy­re erősödik. Mi ez? Mintha vágtató lovak patája lenne. Igen, ezek lovak, s nem is egy­-két ló, hanem több tucat. Errefelé tartanak, mert a hang egyre erősebb, már-már mennydörgésszerű a morajlás.

Eközben megnyikordul a vár hatalmas tölgyfa kapuja. A két szárnyat fegyveres őrök tárják ki, s bentről vörös-sárga ruhás apródok lépnek ki rendezett két sorban. Felsorakoznak a felvonóhíd két oldalán.

Fent a vártornyokban ekkor megszólal az ünnepi fanfár. Minden toronyból 8-8 kürtös hajol ki a szűk lőréseken, s minden égtáj felé harsan az ünnepi zene. Az első kürtszó, de még a második is figyelmeztetés volt, ám ez a mostani már himnikus köszöntő. Jeles vendég tiszteletére szólal csak meg ez a zene.

S ekkor Miskolc irányából, ott, ahol a kanyargó Szinvát ölelő füzes véget ér, elő­bukkan egy vágtató lovascsapat. Elöl sisakos, páncélos vitézek. Az ezüstös vértjükön megcsillanó napfény szinte elvakítja mindazoknak a jobbágyoknak a szemét, akik az országút két oldalán fekvő királyi birtokokon már kora reggel óta gyűjtik be a ter­mést. De azok is felfigyelnek erre a látványos menetre, akik távolabb, a Bükk legala­csonyabb nyúlványain díszlő szőlőkben, „érés alá” kapálják a szőlőt. Bár messze vannak, s a lovasok egyébként sem őket figyelik, a jobbágynép férfi tagjai mégis leveszik fejükről a föveget, sőt a fejkendős asszonynép is jelét adja tisztelgésének hosszú, mély főhajtással.

A kezükben lándzsát és pajzsot tartó vértesek mélyfekete, selyemtakarós paripán lovagoló, hímes bársonyba öltözött urakat fognak közre. Közülük egy különösen kitűnik nemcsak daliás termetével, hanem azzal az eleganciával is, ahogyan a pompás mént vágta közben megüli. A jobbágyok mondják is egymásnak: az az aranyhímzéses, fekete bársonyba öltözött úr nagy előkelőség lehet. Talán királyi fenség? Talán egy idegen ország követe?

Valószínűleg az utóbbi – jutottak megegyezésre a pórnép tagjai. Annál is inkább, mert a király, a rettegett és mégis szeretett Anjou Lajos, vagy ahogy a köznép inkább nevezte, Nagy Lajos, gyakran megfordult és időzött a diósgyőri várban, s olyankor mindig tucatjával érkeztek hozzá díszesebbnél díszesebb öltözetű küldöttségek szerte Európából.

Lám, most is ott leng az Anjouk liliomos lobogója a vár fokán, vagyis itt tartózkodik a király Diósgyőrben, s nyilván ez a díszes küldöttség, melyet egy négy paripa röpí­tette hintó is követ, hozzá igyekszik.

De furcsa az a hintó! Kívül úgy csillog-villog a sok aranydíszítéstől, hogy az ember szeme belefájdul. S ebben a drágakövekkel is ékesített parádés hintóban nem ül senki. A függönye nincs elhúzva, így belelátni. Mintha valami fényes ládika, ereklyetartó lenne benne, ám az alatt a szempillantás alatt, ami alatt elrobog a menetet tisztes távolságból figyelő jobbágyok szeme előtt, ezt nem lehetett pontosan megállapítani.

A hintó, s persze a díszes öltözetű lovascsapat eközben a felvonóhídhoz ér. A magas termetű, fekete bársonyruhás úr felemeli a kezét, s kiált is valamit, mire a csapat visszafogja a vágtát, s elegáns ügetéssel halad át a várkapun. Bent az udvarban fürge csatlósok raja fogadja őket, és segítenek nekik leszállni a lóról.

Az udvaron félkör ívben felsorakozó várnép közül előlép egy délceg, termetes úr. Királykék kacagányt visel, fején kócsagtollas föveg, hozzá őzbarna, szorosan feszülő lovaglónadrágot. Odasiet az érkezőkhöz. Megáll a fekete bársonyruhás úr előtt, mélyen fejet hajt, s öblös hangon köszönti őket.

– Isten hozta Önöket, a dicső Velence követeit itt Magyarországon! Királyom, Lajos nevében köszöntöm Önöket, a béke követeit. István nádor vagyok, e vár ura. Engedjék meg, hogy jó magyar szokás szerint borral köszöntsem és kínáljam Önöket, a messziről jött vendégeket.

Miközben a mellette álló apród, aki a tolmács szerepét töltötte be, lefordította a köszöntő szavakat, István nádor kézfelemeléssel int a lovagterem bejáratánál vára­kozó három vincellérjének, akik ezüsttálcán, veretes ezüst kupákkal tüstént elindultak feléje. A bán kézmozdulattal kínálja a vendégeket, akik megfognak egy-egy kupát, amelybe előzőleg természetesen miskolci bort töltöttek a szolgák.

– A békére! Mindannyiunk egészségére! – kiáltja István s megemeli kupáját.

A vendégek saját nyelvükön ugyanezt ismétlik, majd szájukhoz véve a kupát, mohón kortyolják a pincehideg, ám tüzes nedűt.

Ki is ürülnek a kupák pillanatokon belül. Miközben azokat üresen visszateszik a tálcára, elismerően bólogatnak. Látszik, valamennyiüknek ínyére van az ismeretlen magyar nedű.

Közülük a fekete bársonyruhás, magas úr ekkor előrelép. Mélyen meghajol ő is István nádor előtt, s latin nyelven megszólal.

– Dominus vobiscum! Laudetur Jesus Christus!… Én, a Velencei Köztársaság békeküldöttségének vagyok a vezetője. A nevem Lucius Annaeus Deotisalvi, a felséges Velencei Köztársaság, a Serenissima patríciusa vagyok, a köztársaság Nagytanácsa által választott Tízek Tanácsa tagja. Azért jöttünk hozzátok ide, Diósgyőr várába, hogy dicső királyotokkal, Anjou Lajossal ratifikáljuk azt a békét, amely az idei esztendő augusztus 8. napján Turinban köttetett.

– Vártuk Önöket, fényes úr – válaszolt István nádor. – S nagy örömünkre szolgál, hogy ebben a várban láthatjuk vendégül Önöket. Nagy királyunk, Lajos király már tegnap megérkezett ide fényes kísérettel, s készen áll a békeszerződés ratifikálására. Jöjjenek kérem utánam, a lovagtermet előkészítettük az ünnepélyes ceremóniához.

A velencei küldöttség tagjai kettes sorba álltak. Elöl egyedül állt Deotisalvi, őt követték a város tekintélyes patríciusai, majd a vértesek, akik közül négy időközben az aranydíszítésű hintóból egy csillogó-villogó ereklyetartót emelt ki. Ők az arany és ezüstborítású, drágakövekkel ékesített ládikával – négy sarkánál fogva – a menet végén lépkedtek.

A vár gótikus ívű folyosóin egy ütemre koppant a bevonulok csizmája. Ettől a lépésről-lépésre felhangzó komor dobbantástól, amit a folyosók vastag falai még inkább felerősítettek, a galamblelkű udvarhölgyek és komornyikok szíve összeszorult. Szerencsére e félelmes zajt a csizmák sarkantyúinak csengése, s az újra megszólaló fanfárok magas, érces hangja, emelkedett ívű trillája valamelyest ellensúlyozta.

A velencei delegáció a vastag, veretes, hatalmas tölgyfa ajtón át belép a lovagterembe. A falakon körben Magyarország vármegyéinek címerei és zászlói díszelegtek. A falak mellett apródok álltak díszőrséget, fűszerzöld dolmányban, kezükben égő fáklyával. A velenceiek István nádor utasítása alapján félkörívben sorakoztak fel a lovagterem közepén álló, míves faragásé tölgyfa asztal körül.

Az asztalon sokágú, arany gyertyatartókban gyertyák égnek, s a fényes asztallapon két pergamentekercs hever, mellettük tintatartó és lúdtoll. Az asztal túlsó oldalán két ébenfából faragott, liliomos motívumokkal díszített karosszék áll.

Néhány percig ünnepélyes, várakozással teli csend támad. Majd a terem túlsó végében, amit a fáklyák tulajdonképpen be sem világítottak, érces hang kiált:

– Őfelsége, Anjou Lajos, Magyarország és Lengyelország királya!

Mindenki, aki a lovagteremben tartózkodott, a szolgálatot teljesítő apródok kivé­telével a fövegéért nyúl, azt követően pedig mélyen meghajolnak. S ekkor a félho­mályból, onnan, ahonnan a kiáltás jött, egy alig észrevehető ajtón belép a lovagte­rembe a király. Tesz két-három lépést, majd megáll, s tekintetét végighordozza a díszes kompánián.

Szigorú, ám megnyerő tekintetű, szakállas férfiú a király. Középmagas, de izmos teste – melyet a vörös királyi palást sem tud elfedni -, termetesebbé, hatalmasabbá teszi. A fején a korona meg-megcsillan az imbolygó fáklyák fényében.

Miután tekintetével konstatálja az őt köszöntőket, határozott, kemény léptekkel a míves faragású asztalhoz siet. Ott az őt kísérő apród eligazítja a földet súroló palástot, s a király helyet foglal az egyik ébenfa székben.

Ekkor emelkedik fel mindenki a meghajlásból, de a fövegét senki nem rakja vissza a fejére.

Előlép István nádor.

– Fenséges Urunk, szeretett királyunk! íme, itt vannak előtted a dicső Velence Követei, akik eljöttek hozzánk, hogy itt, Diósgyőr várában ratifikálják a Turinban augusztus 8-án megkötött békét.

Minden tekintet a királyra szegeződik.

– Köszöntünk Benneteket követ urak – szólal meg Lajos. – Örömünkre szolgál, hogy otthonunkban üdvözölhetünk titeket. A béke követei ebben a honban mindig kedves vendégek.

Lajos alig észrevehető fej mozdulattal biccentett István nádornak, hogy befejezte a mondandóját.

István erre ugyancsak fejmozdulattal int a velencei küldöttség vezetőjének. Lucius Annaeus Deotisalvi előlép a király elé. Mélyen meghajol. A király főbólintással viszonozza a köszöntést.

– Fenséges király! Engedd meg, hogy mindenekelőtt átadjam a Serenissima, a Ve­lencei Köztársaság népe őszinte üdvözletét. Külön tolmácsolom a dogé, a Nagytanács és azon belül a Tízek Tanácsa patríciusainak hódolatát. Eljöttünk hozzád, hogy itt és most ünnepélyesen ratifikáljuk az országaink között megkötött békét. Ezzel a békekötéssel annak a reményünknek adunk hangot, hogy ez a két virágzó állam, a Magyar Királyság és a Velencei Köztársaság a jövőben békében fog élni egymással, s kölcsönösen együttműködünk népeink boldogulásáért.

Deotisalvi ismét mélyen meghajolt, jelezve ezzel, befejezte köszöntőjét.

Két apród lép ezt követően az asztalhoz, s a pergameneket veszik kézbe. Elkezdik olvasni a rajta található szöveget. Az egyik magyarul, a másik latinul.

–  Az Úr 1381. esztendeje augusztus havának 8. napján Turin városában béke köttetett a Magyar Királyság és a Velencei Köztársaság között az alábbi feltételekkel:

  1. A háborúban foglyul ejtettek szabadon bocsáttatnak.
  2. A Velencei Köztársaság a magyar királynak évenként 7 ezer aranyat fizet, még­hozzá Zárában, minden év Szent István napján.
  3. A magyar király és a velencei dogé és ezek utódai esküt mondanak a békére.
  4. A két fél kereskedői szabadon közlekedhetnek, de felfegyverzett velencei hajók nem mehetnek a magyar kikötőkbe.
  5. A Velencei Köztársaság a magyar király, Anjou Lajos iránti hódolata jeléül a Szent Márk téren állandó jelleggel felvonja árbocra az Anjouk liliomos lobogóját.
  6. Az elfoglalt javakat mindkét fél visszaadja a másiknak.

Mi, Magyarország királya és a Velencei Köztársaság meghatalmazott követe kéz­jegyünkkel ratifikáljuk, s ettől kezdve kötelező érvényűnek jelentjük e békeszerző­désben foglaltakat.

Kelt az Úr 1381. esztendeje szeptember havának 8. napján.

A békeszerződés szövegének felolvasása után az apródok újra a tölgyfaasztalra helyezik vissza a pergameneket.

Újra megszólalnak a fanfárok. Lucius Annaeus Deotisalvi odalép a király mellé, aki int neki, foglaljon helyet a másik karszékben. Az előbb még a szöveget olvasó két apród most készséggel széttekeri a két pergamentekercset, s a lúdtollat, miután bele­mártják a kalamárisba, átnyújtják a szerződést aláíróknak.

Nagy Lajos és Deotisalvi kézjegyével látja el az okmányt, majd felállva kézfogás kíséretében kicserélik azt.

Ekkor a jelenlévő urak tapsolni kezdenek. Ebben a tapsviharban citromságra ruhás, zöld sapkás szolgák jelennek meg, ezüsttálcákat hoznak, mindegyik tálcán 6-6 ezüstkupát.

Az elsőnek érkező a király elé lép, óvatosan meghajol, s a királyt kínálja. Lajos elvesz egy kupát, s int Deotisalvinak is, aki hasonlóképpen cselekszik. Ezt követően minden jelenlévő kupa után nyúl.

– Tisztelt urak! Ezt a békét, amit most itt kézjegyünkkel hitelesítettünk, pecsételjük meg áldomással. Ünnepeljük a jó hírt az általam olyannyira szeretett miskolci borokkal. Mától kezdve ezt a bort, mely itt terem a közeli Avason, a Tetemváron, a Bábonyi bércen, a harsányi dombokon, a béke borának nevezzük. Egészségünkre!

Összecsendülnek a kupák. A korábbi méltóságteljes csendet megtöri a vidám beszélgetés, a kétnyelvű hangzavar.

– Fenséges király! – szólítja meg Deotisalvi Lajost – ez a bor tényleg fenséges. Én mondom ezt, aki ismeri Itália összes borát. Ez a bor vetekszik a Lacrima Christivel is. Tudja Fenséged, mi szerelmes nép vagyunk. Nos, ezt a bort a 22-28 éves szépasszonyokhoz hasonlítanám, akik erejük, és szépségük teljében pompáznak, s most érték el szerelmi tudásuk csúcsát. Ez a miskolci bor egyszerre felszabadult és tüzes, ugyanakkor romantikus is. Elviszem hírét Itáliába, hogy magyar földön, Fenséged birtokán, Diósgyőrben olyan bort ihattunk, ami egyszerre volt az igaz barátság, a hűség és a bölcs gondolatok bora. S mindenekelőtt – ahogy Felséged mondta – a béke bora. Emelem kupámat népeink boldogulására!

Közben finomabbnál finomabb falatok is érkeznek. Süllő vajban paradicsomsalátával, szárnyas májrizottó zöldborsóval, gombával és petrezselyemmel, szalonnával spékelt szarvas, őzgerinc, nyúl; vadkacsa. S persze bor, bor, bor.

De mielőtt a hangulat az egekig emelkedne, végigharsan a termen István nádor érces hangja.

– Urak! Figyelmet kérek! Újra Lucius Annaeus Deotisalvi, a Velencei Köztársaság követe kíván szólani.

Elcsendesül a terem, a jelenlévők pirosló arcán azonban látni, a miskolci bor megtette kedvező hatását.

– Fenséges Király! Az irántad érzett tiszteletünk, s a pálos szerzetesrendet alapító magyar nép iránti hódolatunk jeléül elhoztuk Nektek, és a Magyar Királyságnak adományozzuk a pálos rend névadója, Remete Szent Pál hamvait. Remete Szent Pál Krisztus után 341-ben hunyt el Egyiptomban. Holttestét sokáig Konstantinápolyban őrizték. Onnan került hozzánk 1240-ben, tehát 140 éve. Azóta Velencében őriztük a szent csontokat, amit most olthatatlan békevágyunk jeléül Magyarországnak adományozunk.

A négy vértes a díszes tölgyfa asztalra, a király elhelyezi a veretes ládikát.

Nagy Lajos keresztet vet, majd letérdepel. A jelenlévő követik a mozdulatait. Néhány percig ünnepi némaság üli meg a termet.

A király a csendes imádkozás után feláll.

– Úgy gondolom, értékesebb ajándékot Remete Szent Pál hamvainál nem igen kaphattunk volna Velencétől. Köszönet érte. ígérem népem nevében, hogy úgy vigyázunk ezekre a szent csontokra, mint a békére vagy a szemünk fényére. Ezeket az ereklyéket holnap díszes kísérettel küldöm el Budaszentlőrincibe, a pálos rend tartományi és anyaházába, s ott fogjuk őrizni az idők végtelenéig.

– Most pedig hű szolgám, István nádor, megparancsolom neked, hogy ezt a szent ereklyetartót holnapig helyezd el a vár kincstárában, s az ajtó előtt négy fegyveres őr teljesítsen szolgálatot.

Miközben István nádor a leghívebb szolgáival a kincstárba viteti az ereklyetartót, a király intésére felhangzik az udvari karnagy tenorja. Magyar nyelven szent ének köszönti a szent életű remete hamvait. A karnagynak a nemes urak is besegítenek, s a boltívek alatt zeng a himnusz, a Margit officium.

Bár királyi törzs magzatja,
Nem volt külön akaratja:
Templom lett ő, Istené,
Nem becsülni,
Ami földi:
Ez a példa,
Margaréta,
Mit te adsz hazád elé!

A bor tüzétől, no meg az ünnepi pillanattól örömláng árasztja el a jelenlévők arcát, akik hajnalig tartó vígsággal ünnepük a békeköltést.

A vár mellett elhaladó, a tetemvári, avasi, bábonyibérci szőlőkből csak késő este hazatérő jobbágyok mondogatták is egymásnak: – valami rendkívüli nagy dolog történik a várban. Nem is emlékszünk rá, hogy ilyen hangos jókedvvel, mikor ünnepeltek az urak.

Ahogy a várkapu előtt elvonul a kapás sereg, hirtelen utánuk kiált valaki. A kiáltó nem más, mint maga az ispán, Petur.

– Álljatok meg emberek! Nagy tisztességben lesz ma részetek. Jó királyunk, Lajos király elrendelte, hogy ti, akik a kedves borát, a miskolcit, a bakator, a gacsal, a gerset, a góhér, a romanya szőlőfajtákat termesztitek évtizedek óta, ezen a jeles napon, amikor békét kötött Velencével, megvendégeltessetek! Gyertek a hátsó udvarhoz! Ott majd kaptok ételt és italt. Mulassatok és igyatok Király Urunk egészségére!

A jobbágyokat nem kellett kéretni, mennek ők boldogan, s nem győznek hálálkodni.

– Mindig mondtuk, hogy Lajos nagy király. Lám, még velünk, pórnéppel is törődik.

A hátsó udvarban pedig nagy kondérokban fő a gulyás. Mindenki ehet annyit, amennyi belefér. A bort sem sajnálják a várszolgák. Az ónkupák gyakran ürülnek, ízlik az avasi, tetemvári, bábonyibérci nedű olyannyira, hogy nóta is csendül rövi­desen.

Éjféltájt jön Petur ispán.

– Emberek! Jó hírem van! Azt üzeni Király Urunk, hogy holnap nem kell kimennetek a szőlőskertekbe, az ünnepre való tekintettel kaptok egy nap pihenőt.

A jobbágynép vivátot kiált. De bent a várban, a lovagteremben is gyakran hangzik fel a vivát. Egymást érik a pohárköszöntők. A velencei küldöttség tagjai a tüzes miskolci boroktól eljutnak a nirvána állapotába. Úgy érzik, ez a nedű visszahozta eredeti életüket, a Paradicsomot, és megmutatja, hová fogunk érkezni a végső világünnepen.

– Ez a bor az önkívület bora! – áradozik egy vértes és, átöleli magyar asztalszomszédját.

*

Így mulatott a társaság napkeltéig, ám a további részleteket a krónikás, Küküllei Lantos Kelemen már nem vetette pergamenre. Ezúttal ő is átadta magát a miskolci nedűk élvezetének.

Annyit azért még tudunk a Diósgyőrben ratifikált békeceremóniáról, hogy a velencei delegáció a tervezetthez képest egy nap késéssel indult vissza hazájába. Útra- valóul az elemózsiák mellé három göncihordó miskolci bort rakatott be Lajos király a szent ereklyéket idehozó hintóba.

A velenceiek nagyon örültek az ajándéknak. Hogy a borból mennyi érkezett meg Velencébe, arról nem szól a fáma. Azt azonban feljegyezték az itáliai krónikások, hogy az 1381-ben Magyarországon járt velencei békeküldöttség vezetője, bizonyos Lucius Annaeus Deotisalvi, a Nagytanács ülésén a turini békeszerződés ratifikálása mellett említést tett arról is, hogy a magyar honban termő tüzes nedűk vetekszenek az itáliai borokkal. Konkrétan is emlegetett egy bort, a miskolcit, amit a béke borának nevezett…

(Szerkesztette M. Szlávik Tünde)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése

Emlék

Ősz Zoltán alkotása 25×30 cm, pasztell. 2024 “Jaj, a gyerekkor mily tündéri kor volt: egy ködbe olvadt álom és való, ha hullt a hó az égből, porcukor volt, s a... Tartalom megtekintése

Csend a sziklák tövében

Biszák László alkotása 35x60cm. Lüktető  világunk   tele  van  meglepetéssel,  olyannyira,  hogy  belefér  bármilyen  szokatlan  torz,  pszicho,  sci fi,  csak  rettentsen! Nehéz  elhatárolódni,  nehéz kimaradni,  így  azután     egyszer... Tartalom megtekintése