Város a pusztában: Mezőcsát

Szemelvények Hajdu Imre Regényes Dél-Borsod című művéből

Mezőcsát 2.jpgMezőcsát nem olyan, mint egy dekoratív nő. Nem Sophia Loren, nem Gina Lollobrigida. Nem szépség, nem csillogás, nem azon nyomban rabul ejtő látvány. Sőt, semmilyen se! Bizony Csát semmiképp sem szerelem első látásra!

Igen, első látásra sokkal inkább csalódás, illetve jobb esetben az ember szeme pásztázta tér csupán közömbösséget motivál. Ugyanakkor erős kényszerítő vágyat, hogy innen tovább kell menni. Amilyen hamar csak lehet.

Magam is így gondoltam hosszú éveken át, s bizony erre, ide hírlapírói pályafutásom első két évtizedében csak a kényszer hozott, a kötelező munka.

Mostanra azonban minden megváltozott! Mindenekelőtt én változtam meg. Ma már nem az építészeti csodákat, a dekoratív arculatot keresem sem itt, sem máshol. Legalábbis nem ez az elsődleges számomra, sokkal inkább fontos az érzés, a hangulat, s mindezeket nem a fény, a pompa, a csillogás teremti meg, hanem az ember lélegezte való világ, az emberlét, ami akkor igaz, ha kérges.

Manapság — s ez a nagy változás bennem — egészen másra figyelek már, mint tíz, húsz vagy harminc évvel ezelőtt. Mert akkor nem vettem észre azt, amit most észreveszek, s amit évekkel ezelőtt Dániában járva, a dán emberek tanítottak meg velem. Hogy a világ minden részletében más! S minden másságban ott a szépség is, s minden másságban Ott van az állandó, az érték.

Jó, Mezőcsát továbbra sem dekoratív hölgy, továbbra sem Sophia Loren szépségű, de hány és hány nő él a világon, aki szintén nem olyan, s mi mégis szeretjük, tiszteljük őket. Csát olyan nő, akinek mindig a nehézség jutott. Így arca nem kozmetikázott, járása nem kecses, ruházata nem a legújabb divatot követi, sőt mondhatnám azt is, hogy elég kopott. Érdekes, olyan, mint nagyanyám volt, akivel, míg élt, mégis mindig szerettem együtt lenni.

Mezőcsát számomra a dán élmény magyar változata. Az azzal való itthoni szembesülés. Hogy mi a hasonlóság? Az, hogy mindkét helyen a felszín aprócska fodrait, kitüremléseit dombként, hegyként tiszteli az ember, Az, hogy itt is, ott is, bármilyen irányba tekintünk is szét, szélesen kitárul a látóhatár, ligetes erdők váltják egymást, s tágas rétek, legelők. Ráadásul itt, Csáton öreg tőkésszőlők is csalogatnak apró présházakkal (korábban ezeket észre se vettem), sőt újabban a csontokat, a nyavalyákat gyógyító termálvíz is marasztaló. (Hogy örülnének ilyennek Dániában!)

Már tudom, már érzem, s már értékelem mit is jelent az, hogy e tájon, e helyen „a sárga vizek melankóliája horong” — ahogyan azt e vidék legszebben fogalmazó szülötte, Kiss József szerkesztő úr, a neves költő és irodalomszervező fogalmazta. Igen, ez a különös melankólia lebeg itt a kisváros utcái felett, egy szomorkás báj, ám ezzel együtt egy tiszteletre méltó, önérzetes büszkeség is. Kiss szerkesztő úr is büszkén adta tudtára országnak-világnak:,, Ott nő a sulyom, terem a kökény, /A Tisza partján ott születtem én. / Csegei révnek szálas jegenyéi, / Csak ti tudnátok még arról regélni. / Mikor egy ingben mezítláb futkostam / és tojást szedtem zúgó nádasodban. /“

Kattog bennem a vers ritmusa, miközben ellágyít tartalmi szépsége, és már jó ideje elfogadom és szeretem Csátot olyannak, amilyen. A magyar évszázadok megannyi nélkülözését megélt, megszenvedett magyar kisvárosának. Tudom, jobb történelmi széljárásban, kevésbé huzatos helyen szerezhetett volna magának több patinát, emlegethetnék Sopronnal, Tatával, Pápával egy rangsorban. S bár egyes korokban, amikor csendesülni látszott a „történelmi szélvihar”, úgy tűnt, ez sikerül is neki, de még mielőtt ezt el is hitték volna az itt élők, máris jött az újabb hurrikán.

Ennek ellenére a tájék réges-régóta lakott hely. A Pósti-domb, a Laposhalom, az Oroszdomb, a Hörcsikes vagy a Harangdomb határrészekből előkerült régészeti leletanyag annak bizonyítéka, hogy táj és ember mindig vonzódott egymáshoz. Olyan ez, mint a szerelem.

Honfoglaló őseink is beleszerelmesedtek ebbe a vidékbe. A közeli és távolabbi helyek. Nyékládháza, Hejőkűrt, Tiszatarján, Tiszakeszi neve is utal rá, hogy Árpád törzsei azonnal benépesítették ezt a síkot. A közeli Dorogmát például — Pesthy Frigyes híres könyve szerint — Árpád adományozta Huhot kun katonának. Erről a kunról jut eszembe, — s el is dicsekszem vele, mert kevesen tudják —‚ hogy 1283-han Csáton időzött egy ideig a kunbarát magyar király, IV. (Kun) László.

Írás szól arról, hogy a XIII. században Csát két részből állt: úgy, mint Szabadcsátból, ahol a szabad jobbágyok éltek, és Lakcsáthól, amely a szolgák ás szabadosok lakhelye volt. A város neve egyébként Chat, Chiat, Cziath, Tsát, Csáth, Csát, MezőCsáth formában fordult elő a különböző oklevelekben. S hogy maga a név mit jelent, arról többféle magyarázat is született a sásos „csáté’ növénynévtől kezdve, Attila hadvezére, Scotta nevéig szárnyalt a fantázia. Legvalószínűbb azonban az, hogy a Chat személynévből született az elnevezés, úgynevezett magyar névadással, ami azt jelenti, hogy a névadó földbirtokos Chat nevéhez nem tették hozzá a —fala, -háza, -laka, -helye utónév valamelyikét.

El ne felejtsem megemlíteni, hogy 1067-ben itt a közelben alapította az Aba nembeli Péter ispán, a szentbenedekrendiek szászdi monostorát! Egyszóval korán szellemi központ lett ez a vidék, igaz, a szellem napvilágát gyakran kioltotta a veszedelmek sötétsége, hogy más ne említsek, mint az 1241-es muhi és az 1596-os mezőkeresztesi csatavesztést. Az utóbbi után például a török teljesen felégette a községet. Mint ahogyan ezt tette vele 1686-ban — hogy miért, nem tudni — egy Dória nevű „süket generális”, majd pedig 1849.július 12-én az orosz cári csapatok azzal az indokkal, hogy a csátiak elpusztították az egyik trénjüket.

Ezek után azt hiszem találó Csát mai címerében a vérével fiait tápláló pelikán. Ez a hely, pontosabban az itt lakók, akár saját vérük árán is mindig képesek voltak talpra állni. Vagyis nem falai erejéből, hanem sokkal inkább fiai áldozatvállalásából, hitéből maradt fenn.

Apropó, hit… Mindig megcsodálom a főutca kiemelkedő jelképét a a tornyával messzire integető református templomot. A reformáció itt nagyon korán gyökeret vert. 1576-ban már létezett, élt, munkálkodott a csáti református eklézsia. Az első sártemplom helyett 1745-ben emelték az akkor új kőtemplomot, melynek büszke tornya 1777-ben készült el.

S ha már a hitet szóba hoztam, mint éltetőt, büszkén említem Csát kapcsán a szellem erejét ás gazdagságát is. Egy helyi kiadványból, a Mezőcsáti Kalauzból szívesen böngészgettem ki, s adom közre név szerint is a kisváros értelmiségi elitjét.

A helybéli református, katolikus és izraelita lelkipásztorokhoz ugyanis gazdag irodalmi és tudománytörténeti hagyományok fűződnek. A legrégebbi irodalmi munkásságú helybéli református lelkész Tarczali Sámuel volt. Jelentőséggel bírt a kálvinista lelkészek közül Sárkány Dávid és id. Szatmári Paksi Dániel irodalmi tevékenysége is. A XVIII. század végén ugyancsak a református egyházat szolgálta Vályi Nagy Ferenc, korának ismert írója, aki mint későbbi sárospataki tanár, lefordította görögből Homérosz művét, az Iliászt és az Odüsszeiát. A XIX. század közepéről a Csáton lelkészkedők közül Kónya Pál munkásságát kell kiemelni, illetve az őt követő időszakból ifjú Gulyás Benő munkásságát. A helyben működő római katolikus plébánosok közül pedig Anvander Andor, Hetényi Gyula és Ulviczky Ferenc alkotott maradandót, miként a településen működő zsidó rabbik közül Handier Márk és Altman Júda. De említést érdemel a XIX. századból a csáti születésű református pedagógus, Kerékgyártó Elek, és az ugyancsak csáti pedagógiai szakíró, tankönyvíró, Fogarassy Jenő is. A katolikus iskola tanítói közül mindenekelőtt Navora Kálmán és felesége munkásságát kell kiemelnem, ők voltak azok, akik 1931-ben megírták és publikálták a település első történelmi monográfiáját.

Mezőcsát nagy fiai között kell említeni Kováts Mihály orvosdoktor nevét, aki az első magyar nyelvű kémiakönyvet írta. Ő 1849-ben a fővárosból költözött Mezőcsátra, ahol 1851-ben hunyt el. Hamvai a helyi temetőben nyugszanak. Testvére, Kováts Dániel Borsod vármegye főorvosa volt, s 1831-ben, a kolera elleni küzdelemben áldozta életét. Csáton született Soltész János, aki a XIX. század első felében Sárospatakon működött, s úttörő jelentőségű egészségtani tankönyveket írt. S a teljesség igénye nélkül megemlítem még dr. Mészáros Kálmán neves orvos-vadász nevét Is, aki a mezőcsáti temetőben alussza örök álmát. Mészáros doktor híres vadász volt, 1924-től 1935-ig Abesszíniában (Etiópiában) élt, s ottani élményeiről több könyvet is írt. 1954-ben Ároktő körzeti orvosa lett, s ott dolgozott 1966-ig, nyugalomba vonulásáig, amikor is Mezőcsátra költözött.

Mezőcsátról nem készülhet úgy írás, hogy abba ne essen szó a hajdan híres fazekasságról. A kisváros egykori fazekasmesterei Hatalmas Pál, Rajczy Mihály, Horváth József, Horváth János, Horváth Sándor, Barta Sámuel és még jó néhányan, Országos hírűvé emelték a csáti kerámiát. A leghíresebb csáti edénytípusok a csákós emberfejben végződő, sújtásos, pitykés katonadolmányt viselő Miska kancsók, illetve az 1860-as évektől elterjedt, mandula alakú pálinkás butellák voltak. De készítettek itt tálakat, tányérokat is. A kerámia legjellemzőbb motívumai a különféle fürtös virágok, tulipánok, változatos formájú levelek, valamint a csőrükben virágot tartó madarak voltak. Ma már a csáti fazekasság híre csupán emlék. A másfelé készített Miskák ugyan Csátot idézik, ám így, hogy már nem itt készülnek, kissé keserű illúzió. Minden esetre sok szép eredeti csáti kerámiát „szülőhelyén” is megtekinthetünk a kisváros népi tájházában. ami magánkézben „üzemel”.

S megtekinthető, pontosabban megtekintésre érdemes Mezőcsáton a főutca több patinás kúriája, a volt bíróság (ma levéltár) tiszteletet parancsoló épületegyüttese. A romjaiban is impozáns zsinagóga, s a formálódó, egyre urbánusabb külsőt mutató városközpont. Ha „csak ezekért” mégsem látogatnának ide, javaslom, kössék össze az úti célt egy kis lubickolással a családias hangulatú csáti hőfürdőben, vagy a minden nyáron megrendezett, látványos lovasnapok eseményeinek megtekintésével.

De akár így, akár úgy tesznek, ne feledjék: Mezőcsát a hiteles és tipikus magyar múlt, a hiteles és tipikus magyar jelen. Se több, se kevesebb.

Mezőcsát 1.jpg

 (Szerkesztette: M. Szlávik Tünde)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése

Emlék

Ősz Zoltán alkotása 25×30 cm, pasztell. 2024 “Jaj, a gyerekkor mily tündéri kor volt: egy ködbe olvadt álom és való, ha hullt a hó az égből, porcukor volt, s a... Tartalom megtekintése

Csend a sziklák tövében

Biszák László alkotása 35x60cm. Lüktető  világunk   tele  van  meglepetéssel,  olyannyira,  hogy  belefér  bármilyen  szokatlan  torz,  pszicho,  sci fi,  csak  rettentsen! Nehéz  elhatárolódni,  nehéz kimaradni,  így  azután     egyszer... Tartalom megtekintése