Kisvárda

Van, akinek kevesebb akadályt gördít a sors az útjába, megint más előtt jóval több tornyosul, mint amennyit elviselhetőnek tart. Bölkényné Gyüre Erzsébetet gyerekkorától nem kényeztette el az élet. A szép arcú, kedves, mosolygós asszony lelke mélyén jól tudja, mennyi terhet cipel úgy, hogy arról a világ egyáltalán ne szerezzen tudomást.

Fényeslitkén született 1951. március 8-án. Édesapja Gyüre János a termelőszövetkezet tagjaként dolgozott, 14 éve hagyta itt övéit. Édesanyja, Mártha Irma háztartásbeli, most 78 éves, nyugdíjas. Erzsike testvére, András MÁV-nyugdíjas. A férje Bölkény László alezredes, jelenleg a polgárvédelem záhonyi parancsnokságán dolgozik. Két lányuk született, Szilvia húszéves és segédápolónő, Lili 18 éves, érettségire készül a kisvárdai Bessenyei-gimnázium francia tagozatán. Szeretne tovább tanulni a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskolán, mivel a pedagóguspálya vonzza.

Erzsike a kisvárdai Császy László Gimnázium és Szakközépiskolában érettségizett 1969-ben. Két évig orvosírnokként, asszisztensként dolgozott a városi kórházban. Nagyon vonzotta az egészségügy, azért örömmel kezdte el a kétéves stúdiumot a Madzsar József Egészségügyi Szakiskolában Debrecenben. A felnőttápolói szakon végzett, kiváló eredménnyel.

Visszament dolgozni a kisvárosba, a kisvárdai kórház sebészeti osztályán műszakos nővérként helyezkedett el 1973-ban. Főnöke dr. Kondray Gerő osztályvezető főorvos, majd 1976-tól dr. Mezey Károly, akivel több évtizeden át dolgozott együtt, mint főnővér. Ekkor mindössze huszonöt esztendős volt. Nemcsak ebben a kórházban, de minden bizonnyal országosan is ritkaságszámba ment, hogy csekély tapasztalattal a háta mögött kinevezzenek valakit egy műtétes osztályon ilyen fontos posztra. Akik mégis bizalmat szavaztak neki, látták Erzsikében a gondos nővért, a betegekre fokozottan figyelő, empátiával megáldott embert. A munkatársai is szerették, mert mástól is csak annyit követelt, amennyit ő maga is megtett.

A legfiatalabb főnővér − noha lett volna alkalma változtatni a karrierjén − maradt élete első munkahelyén (és abban a fontos beosztásban, amelyet oly korán megkapott). 1988 októberétől intézetvezető főnővéri kinevezést kapott, majd megpályázta az ápolási igazgatói állást. Ez már a rendszerváltozás után, az egészségügy átszervezése, modernizálása idején történt. Munkáltatói jogkört kapott, közel 450 beosztott munkáját irányítja, szervezi. Ápolónők, asszisztensek, szakasszisztensek, kisegítők, köztük beteghordók, műtőssegédek, takarítónők. Többek között az ő munkájuk ellenőrzése, irányítása a feladata és a rájuk bízottakért vállalt felelősség szintén az ápolási igazgatót terheli.

− Egyre nehezebb körülmények közt kell elérnünk, hogy a betegek elégedettek legyenek − magyarázza Erzsike. – Sok nővér a környező községekből jár be, több műszakban dolgoznak, ráadásul abban a korban, amikor kisgyermekeket nevelnek. Természetesen nehéz maximális teljesítményt nyújtaniuk, bár igyekeznek, noha 20-30 ezer forint között keresnek. Mindannyian arra kényszerülnek, hogy valamilyen jövedelemkiegészítő tevékenységet végezzenek. A ház körüli kerti munka − a zöldség-, gyümölcstermelés − egyikük számára sem csupán hobbi, hanem a biztos megélhetés forrása.

Arról beszélgettünk, rang-e ma ápolónőnek lenni? Az ápolási igazgató véleménye szerint nagyon szép hivatás ez, de hiába érzi rangnak a nővér, ha a társadalom nem becsüli meg. Nem szavakban, hanem fizetésben. Mégiscsak megalázó az, hogy a betegek egészítsék ki az ápolónő hivatalosan ki nem fizetett bérét. Az állami fizetés mindig pontosan tükrözi a társadalmi felfogás, a kormányzat és a szaktárca valódi értékítéletét. Erzsike azt tapasztalja, amelyik nővér szeretetteljes családi légkörből jön hozzájuk, szívesen vállalja az ápolással járó feladatokat. Természetesen nem egyforma a leterheltség a különböző osztályokon, így igazából nem is lehet pontosan összehasonlítani nővér és nővér helyzetét. Attól is függ az ápolónők, asszisztensek közérzete, milyen mértékben tekinti partnernek őket az orvos. Ma már modern műszerekkel, bonyolult beavatkozásokat végeznek az orvosok, hogy a diagnosztikai szakmákban végbemenő technikai forradalomról, a képalkotó módszerek megjelenéséről ne is beszéljünk. Jóval több és magasabb szintű feladat hárul ma az ápolónőre, mint a korábbi évtizedekben. Nem véletlen, hogy főiskolai rangra emelték ezt a hivatást és mind többen végeznek az Egészségügyi Főiskola diplomás ápolói szakán. A sebészeten például igen nagy a tempó, nem mindenki bírja.

Az egészségügy mélyreható átalakuláson megy keresztül, s csak az érti meg a folyamatokat, tud eligazodni az új jelenségek között, aki felvértezi magát újabb tudással. Bölkényné is elvégezte a Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem diplomás ápolói szakát, majd az Egészségügyi Főiskola menedzserképző szakát is. Családjában fogékonyak az új dolgok iránt, létrehoztak egy vállalkozást.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 6. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1997.)