Antall Pistával a világot jelentő deszkákon

Írta: Szilvási Csaba

A Facebook kihozta, (nem törölte őt senki) hogy ma van Antall Pista születésnapja. 10 évvel volt nálam fiatalabb. 2015. április 8-án ment el. Ott mosolyog a drága ember a képen, egy kisgyerekkel az ölében. Nagyon fáj. Örülök, hogy mi még vagyunk, és szeretettel emlékezhetünk rá.

Ezt az írásomat olvasta fel Gerbár Tibor színművész a debreceni Gördülőcsapágygyár kultúrtermében rendezett nyilvános előadáson, amelyet a Nyíregyházi Rádió tizedik jubileumára rendeztek. Pista volt a főrendező. Én is szerepeltem a „világot jelentő deszkákon” jeles debreceni színészekkel az AntiVB-tabletta című futballtémájú kabarémban.

Juliánusz barát

Nemzeti Bandukunk, ki mindig „zarándol”,
sztyeppék kóbor lelke, a Nagy Magyar Vándor,
Baráth Gyula bácsi, Juliánusz barát,
kinek lába nyomát őrzi az Ararát,
sőt, hogy többet mondjak, arra is volt kázus,
hogy talpa alatt volt a nagy Kaukázus,
úgy döntött, hazajön kicsit megpihenni,
kedve szottyant egy kis túrós csuszát enni.

Napfordulás után három fertály egyre
fütyörészve ért fel a Szabadság-hegyre.
Ott egy üres telken felverte a sátrát,
terepszínű, öreg, örök útitársát.
Amikor a bagoly egy órát kiáltott,
estvéli éhomra falatozni látott.
Aszú venyigéből tábortüzet rakott,
szárított tevehús szelettel jóllakott,
aztán méhsert ivott kulacsból, eleget,
majd sátrába vonult, és elszenderedett.

Másnap, korán reggel, még alig pitymallott,
messziről valami nagy hortyogást hallok.
A rézfán fütyülős, szárnyas rézangyalát!
Így nem horkol senki, csak Julián barát!
Hónom alá csaptam a magnót, mikrofont,
s mentem felkeresni a megkerült rokont.

Elképzeltem böjttől szomjú ínye száradt,
szélcserzette bőrű, szikkadt aggastyánnak,
citerázó lábú, reszketeg öregnek,
roskatagnak, törtnek, görnyedtnek, merevnek,
Ám minden elképzelt képet összetépett
maga Gyula bácsi, mikor elém lépett.
Sudár törzsű fenyő nála nem lehet szebb,
olyannyira dél-ceg, hogy az már kelet-ceg.
Arcán az ifjúság piros, örök pozsga,
hétszáz év alatt sem kezdte ki a rozsda.

Nem lép ki a bábból pille kecsesebben,
ahogy ő kilibbent vízhatlan köpenyben,
jancsiszöggel ékes talpig nehéz vasban,
bezsírozott, súlyos turistabakancsban.

Te vagy, bátyámöcsém? – így az öreg táltos,
s dobhártyarepesztő örömmel kiáltott.
Jöszte a szívemre, atyámfia vére! –
s csonttördelő hévvel ölelt a keblére.

– Kedves Gyula bátyám, árulja el már, na,
mi indította a keleti túrára.

– Beadtam egy kérvényt azzal, hogy megnézném
a jó leningrádi unokanagynéném,
és hogy megjavítsam a kijevi adót.
Kaptam is egy évre szóló befogadót.

– Nem vonzotta Nyugat vadregényes tája,
vagy tán nem volt elég kemény valutája?
Mért ment Indiába málhákkal, batyúkkal?
– Hát, hogy találkozzam a bankiva tyúkkal,
mert a bankiva tyúk a magyar tyúk őse,
ám de aranytojást nem tojt nekem ő se.
Csak kit magyar földre hoz haza a lába,
az botolhat bele a szent bankivába.
Ő a magyar Buddha, ő a magyar Siva,
teljes neve: Magyar Nemzeti Bank-iva
Ő szab mindeneknek medret, s ő ad folyást,
ő tojja a drága magyar aranytojást.
Bezzeg nekem nem tojt – egyem meg a húsát,
hiába etettem – nyugati valutát.

– Hogy ment Napkeletre, repülővel busszal,
maszek úton vagy tán EXPRESSZel, IBUSSZal,
Dáciával, avagy Moszkviccsal, Trabanttal,
netán tán esetleg barátságvonattal?

– Vélem nem eshet meg, ami Kolumbusszal,
aki Indiába indult külön busszal,
s Nevjorkban kötött ki, azóta is reszket,
átkozza az IBUSZ-t, átkozza az EXPRESSZ-t,
már torkig van szegény busszal és IBUSSZal,
ezért járok én csak így „peskom”, „zufusszal”.
Mint a toalettbe a három királyok,
én már, kedves öcsém, csakis gyalog járok.

– Egy-egy hosszabb túra messzire húzódik.
Mondja, Gyula bátyám, hogy tájékozódik?
Van-e iránytűje, van-e tájolója?
– Szépöcsém! Engem sem most hozott a gólya!
Nem kell ahhoz kompasz, nem kell ahhoz térkép!
Nem kell ahhoz semmi, csak egy kis szemmérték!
Én soha senkitől nem kérdezősködöm,
átverekszem magam akár az ősködön.
Kézen fogva vezet folyó, alföld hegység,
meg a Magyar Természetbarát Szövetség.
Mindig csak előre, mindig toronyiránt,
így előbb vagy utóbb csak elérem Iránt,
ha követem Ariadné bölcs fonalát,
az Aggtelek-Irán kéktúra vonalát.

– Miközben bejárta Európát, Ázsiát,
talált-e az úton régi hazánkfiát?
Él-e még az ősnyelv, élnek-e a konok,
Napkeletre szakadt becses vérrokonok?

– Láttam Orenburgban a nagy olajútnál
meg a Bajkál-Amur óriásvasútnál
néhány szittya magyart, kik testvéri szóval
fogadtak, s kínáltak kenyérrel és sóval,
de igaziból csak a Rákóczi téren
leltem fel az atyafiúleány vérem.

Ahogy ott bóklászék, egy helyre fejérnép –
riszálgatva magát tempósan – elém lép.
Szemrevételeztem a szöghajú szüzet,
áldozati füsthöz adtam neki tüzet,
meg es tapogattam, hogy milyen a vére,
idegen buzgású, avagy rokonféle,
mert én tapintásról meg tudom mondani,
hogy az illető szűz cseremisz vagy mari,
szelkup-e vagy mordvin, udmurt-e vagy votják,
manysi, vagyis vogul, chanti, azaz osztják,
szamojéd-e avagy lapp, lív, vót vagy enyec,
komi-e vagy észt-e vagy tán éppen nyenyec.

Úgy duzzadt a némber feszes ruhájában,
mint a kukoricacső a csuhéjában.
Felismertem benne – ihaj, csuhaj, pajtás!-
azt a tűzrőlpattant nemes ugor fajtát.
Mondom neki: Szüzem, azt a kerek begyed!
egyedem, begyedem, te csak manysi lehetsz!

– Manci a nagyanyád, én Bernadett vagyok!-
riszálja meg magát a kis begyes-faros.

– Csak nem angol lennél? Meglásd, még elvisznek
Ködös Albionba missznek, cseremissznek!

Fortyos turán vérem ez a némberszittya,
mint zsarát az alszél komiszul felszítja.

Azt mondja: Úgy látom, te lehetsz, apukám
a leszázalékolt, nyugdíjas Batu kán,
Olyan rámenős vagy, olyan eredeti,
akár a Himaláj-ősember, a yeti.
de azért tíz rongy, különben szó sincs róla,
hogy beleülhessél a limbó hintóba,
majd fejemhez vágta – „Vegyél rajta fejfát!” –
a jó szívvel kínált kerek tíz kopejkát,
amit a nagy útról – takarékoskodtam-
piros bugyellárisomban hazahoztam.

– Hozott-e az útról tömjént, mósuszt, mirhát,
kasmír kendőt, selymet, nemes gyapjút, irhát,
kínai porcelánt, szép elefántcsontot,
díszes fegyvereket, csengettyűt, kolompot,
tatár színes tévét, csecsen Hi-Fi tornyot,
japán gésaszobrot, súlyos aranyborjút?

– Hogyne, bátyámöcsém! Van énnékem eszem.
garmadával hoztam, s hozzá vámmentesen.
Pedig se bő-röndöm, se szűk-röndöm nincsen,
a hátizsákomban elfér minden kincsem.
Bennem a határban nem vacog a lélek,
én még az áruló vám-pírtól sem félek.
Énnálam a vámos hiába is kutat,
hogy előtalálja a csempészárukat.
Bennem mindig nyugodt a lelkiösmeret,
és a képem vámpírszégyentől nem veres.

Kínából nem hoztam, csak egy szakadt, tépett,
eredeti, színes Mao-Ce-tung képet,
néhány taktust egy lelkes mozgalmi dalból,
meg egy negyed téglát a kínai falból,
mert megmondta Dejtár, a táltosok nagyja:
„Amit szemed meglát, kezed ott ne hagyja!
Öcsém, azt a téglát ott ne feledd, áthozd,
jó lesz az énnekem a hétvégi házhoz!”

Moszkvából sem hoztam csak egy nagy kalapot,
meg egy jól megmunkált dísz-bádogkulacsot.
Olyan, mint egy ékszerdoboz, egy neszesszer,
bele van karcolva: „Szgyelan v Sz.Sz.Sz.R.
De ezt nézd meg öcsém, ezt a remek csajkát:
ebből ette a scsít Malinovszkij elvtárs!
E festmény meg zenél, mint egy balalajka,
rajta a legelső úrkutya, a Lajka,
egy űrhajóban csücsül, és Pravdát olvas,
és közben lelkesen ugatja a Holdat.

– Készül-e Nyugatra a közeljövőben?
– Készül a fityfene, de már bizony én nem.
A bölcs a volt KGST-n belül marad.
Az úti cél Szatmár, Nagyvárad és Arad,
s számításba jöhet még egy lengyel túra,
de majd csak ha már megtisztul a Visztula.

***

Közös barátunk, dr. Balázs Géza tanszékvezető egyetemi tanár az alábbi, megható írással búcsúzott annak idején Pistától..

Antall Pista is…

Februárban férfias, kemény levélben feltárta, hogy mennyire küzd a betegséggel, s hogy hívjuk nyugodtan. Csak bénán kérdezgettük egymást. S hallottuk a rádióban folyamatosan változó hangját. Az utolsó ímél, „a gondolat jeladása, a Gondolat-jel” vasárnap jött tőle. Most meg itt a hír: elment. A legjobb kulturális újságírók közé tartozott. Lenyűgöző volt hallgatni, hogy mi mindenről tudott. Persze Eger, Nyíregyháza, Ratkó József, népi írók, festők, tokaji írótábor… ömlött belőle a szó, az ízes, derűs anekdota. Szerettem a történeteit, mert olyan világról/országról szóltak, amit én is szeretek. Ő pedig annyira szerette a rádiót, hogy a telefonjának hangja is a Kossuth rádió régi szünetjele volt. Már nem szólal meg többé. Isten veled, Pistánk!

(A kép 2013 júniusában készült a Szentgyörgy-hegyen, közös borozgatás közben.)

Fotó: Magánarchívum

Szerkesztette:
M. Szlávik Tünde

Szerző: napkeletadmin 2018. 01. 17.

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Pörköltszagú piperkőcök

Kormos alma, perzselt búzav...

Az utolsó rendelés

... És köszi a hívást!

Szerencsés csillagzat alatt

Kis papír, ha jó

Virágoskert az én telkem

Emlékőrző utasellátó

Lövés a gangon

Mint aki végtelenül messzir...

Az én kedves könyvem

Becsaptál, Patrick

Hiábavaló áldozat

Családi múzeum

Nagy feszültség az áramszün...

Advent a kék hetesen

Környezetvédő gyógybenzin

Csillagszemű csikóim

Esetem a balesetin

A példaképem

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!