Családi múzeum

Írta: Kulcsár Attila

Illusztráció: A halhatatlan hintaló – kiállítás Leányfalun

Nyáron sokan távoli országokba utazunk kikapcsolódni, legtöbbször a tengerpartra.  A negyedik napra rendszerint napszúrást kapunk, leég a hátunkról a bőr – ekkor múzeumokba kezdünk látogatni, képtárakat tekintünk meg, megismerjük a városok régészeti emlékeit, a kulturális örökségeket. Pedig itthon is rengeteg látnivaló van. A fővárosiakhoz útlevél se kell! Mindenki nézzen előbb szét otthon is!

Nálunk, a Venyige utca 102-ben az elmúlt években nyílott egy Helytörténeti Múzeum.  Nyitva van reggel 9-től délután 4-ig. Diákoknak, nyugdíjasoknak ingyenes a belépő, családtagoknak büfészolgáltatás is jár.

Mindig van egy idősebb úr, aki végigvezeti a látogatókat a termek során. Ahogy az lenni szokott, ez a múzeum is műemlék, a múlt évszázad elején készült, csináld magad stílusban, Csuka dédnagyapám építette. Itt minden az ő keze munkája. A mestergerendába bele van vésve: „Építette Csuka Bálint, az Úr 1912. évében.” Látszik, hogy vonókéssel fózolhatta le az éleit a fának.

Az tesz itt értékessé mindent, hogy a régiek keze munkája leolvasható a tárgyakról. Az egyik sarokban áll egy próbababa – azt is ő faragta –, mert a nagyanyám varrogatott a faluban. Azokból darabokból nem maradt meg semmi, most egy ritkaság öltözteti fel a tagbaszakadt bábut. Az apám inge. Egyszerű, kékfestett ing, de a hátul a derekánál van egy fehér betoldás.  Még volt időm megkérdezni anyámat, hogy az mért olyan, fázott a veséje? Nevetve mesélte el, hogy régen, ha elkopott az ing nyaka a sok mosástól, akkor megfordították, ha megint elkopott, levágtak az ing aljából egy csíkot, kitoldották valamivel, és az aljából új gallért varrtak. „Nézzék a bonyolult műtétet az ing nyakán, a maiak nem tudnák ezt megcsinálni” – mutogatom a vendégeimnek.  Jártak itt kínaiak is, és azok azt mondták, hogy ők ilyenkor atlétatrikót csinálnak az ingből.

A lombfűrésszel kivágott borotválkozótükör állványa még őket is ámulatba ejtette. Kacskaringós indák fogják körül a kerek üveget, a levelekbe tűvékonyan bele van vágva az erezete is.  Azt kérdezték, hogy milyen nagyra nőtt nagyapám szakálla, amíg ez elkészült. A míves székelykapu ácsmunkájának láttán azt, hogy és addig nem jöttek be a mongolok lopni?  Sajnos nem tudtam rá válaszolni, de visszakérdeztem, hogy nálatok meg átjáró ház volt addig az ország, amíg a kínai Nagy Fal el nem készült?

Anyám horgolt abroszai is lenyűgözik a női vendégeinket. Mikor volt erre ideje, kérdezik legtöbbször, mintha csak idő kérdése volna. „Hát, amikor lefektette a hat gyereket, és rossz volt a TV műsor, akkor elszöszmötölt rajtuk” – szoktam mondani. És rossz volt, mert nem is volt villany a tanyán kezdetben, aztán meg a térerő hiányzott.

A hintalovam is megvan még, azt is apám csinálta. Két ló van egymás mellett. A kisebbik egy csikó. Azt mondta, ez már motor is. A bátyám ült a nagyon, én meg a kettő között egy ülésen. Ez így már oldalkocsis – magyarázta.

Nyáron az unokákat az anyjuk utazási irodája ide küldi. Jönnek különböző turnusokban. Az udvaron megvan még a babaház, amit már én csináltam. Most is látszik a lábamon az a sebhely, amikor fűrész megszaladt a kezemben. A gyerekek megtapogatják az én fűrészem nyomát is. Van egy másik sebem is, mintegy jelezve, hogy nem voltam olyan ügyes, mint a nagyszüleim. Ott van az egyik fiókban az a gipsz, ami az én kezem nyomát őrzi, amikor el volt törve, nyílt töréssel egy fáramászás okából. Amikor levágták, elkértem a SZTK-ban.

A tágas udvaron lehetne bigézni, megvan hozzá az ütővessző és a bige is. Olyasmi, mint baseball, mutogatom nekik, csak magyar. Van hozzá sapka? – kérdezik. Amikor mondom, hogy nincs, nem is érdekli őket. Viszont a múzeum-kertben csalinkáznak az én villás botommal, a régi babakocsi kerekét kergetve, és azt mondják, jobb, mint a gördeszka, mert ezt homokon is gurul.

Minden múzeumnak vannak olyan ritkaságai, amelyek csak ünnepélyes alkalmakkor kerülnek bemutatásra. Ezeket egy szekrényben őrizzük. Az egyik polcon a lekvárok sorakoznak. Van barack és szilva is, több üveggel. Az unokáknak készítette a nejem, a lányoknak. Csak a lakodalmas kiflihez használható fel. A másik szekrényben a szilvapálinkám van ledugaszolva. Csak a dédunokáim születésekor szabad megbontani. Lehet, hogy én már nem is iszok belőle, de így írja elő a múzeumi törvény.

A múzeumunk féltve őrzött kincse az ajtófélfa. Az a mi családfánk. Száz éve minden gyerek növekedése fel van jegyezve rajta, nagyapától az unokákig. Nevek, dátumok, a szülők kézírásával. Vésve, tintaceruzával, tollal. Mindegyik eredeti és hiteles. Egy plexilap védi a történelem hamisítóktól. Mázolás csak azon túl lehetett. Jól látható, hogy az egyes generációk egyre magasabbak. Hja, a gyerekek a fejünkre nőnek, az ajtófélfát is kinövik egyszer.

Hétfőn ez a múzeum is zárva tart, ilyenkor koszorúzáson vagyok az I. világháborús emlékműnél. Dédnagyapán Doberdónál eset el, nem tudjuk, hol nyugszik, ezért itt helyezem el az emlékezés virágait. Ha hazamegyek, előveszem a múzeum legrégebbi darabját, egy általa fabrikált hamutartót. Gránáthüvelyből van kihajtogatva a széle, cigaretták részére. Kiviszem a kertbe, és rágyújtok ilyenkor egy szálra, bár nem is dohányzom. Beleszívok pár slukkot, és ott hagyom a csikket elaludni a lemezén. De ilyenkor feltámad valami szél, és mintha tovább szívná valaki, úgy hamvad el…

Szerző: 2019. 01. 02.

Hozzászólás zárolva.

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló