Játszik az öreg

Írta: Kulcsár Attila

Azt mondják a nagyszülők, hogy nincs boldogítóbb érzés, mint gyönyörködni az unokákban. Ők örökítik tovább a génjeinket, megvalósítják álmainkat, ha már a gyerekünk elhibázta. Sokaknak nem adatik meg, hogy unokázhassanak, mert nem érik meg ezt az időt – vagy a gyerekek késnek, vagy a kaszás siet. Nekünk lányaink voltak. A nejem átadhatta nekik szakácsművészetét, főzési tudományát, de én már csak az unokákban bízhatok, hogy megtaníthatom nekik csatárként ördöngös cseleimet, kapusként látványos robinzonádjaimat. Mert a lányaink erre nem voltak vevők: belibbentek az életembe mint Barbi babák, szépelgő balett mozdulattal, tornából felmentve, tükör előtt felejtkezve, és férjhez mentek.

De végre – néhány éve – eljött az én időm, megszülettek a fiú unokák is. A természet tudja, mit csinál, a vetésforgó megvalósult. A lányok után jöttek a fiúk, egymás után három is, helyre állt a nemi egyensúly. És mind olyan sportos, jó mozgású, mint én voltam annak idején – ha jól emlékszem még.

Végiggondoltam, mi kerülhet az átadó listára. Mi annak idején vásott utcagyerekként madárfészkeket megdézsmálva megmásztuk a park összes fáját, átugrottunk minden kerítésen, ha a labdánk a veteményesben landolt, autók között cikáztunk utána, ha az úttestre gurult

A kanálissá szennyeződött városi csatornába gázolva hajtottuk a halakat a keresztbe leeresztett kosárig, hogy tíz centis csíkokat fogjunk, és a patak medre tele volt törött sörös üvegekkel, félig felnyitott konzervdobozokkal. Senki nem úszta meg sebesülés nélkül, de a vérmérgezésig nem jutottunk. Dombokról versenyt gurultunk, hidak korlátján egyensúlyoztunk időre, tavak jege szakadt be alattunk. Ruhánk elfeslett, mert beakadt, orrunk vére eleredt, mert verekedtünk, kezünk eltört, mert leestünk.

Később átúsztuk a Bodrogot, Tiszát, Szamost. Gyűjtöttünk bélyeget, házszámtáblákat, utcanévtáblát, hangyabolyt, hogy figyeljük, miként mentik tojásaikat. Volt kutyánk – német juhász –, hörcsögünk, nyulunk, halaink, botsáskánk, papagájunk. Vagyis mindenünk megvolt, amit akartunk, csereberéltünk. Égetni való, szülői felügyelet nélkül csavargó kis kölykök, sihederek, kamaszok és utcagyerekek voltunk. Szüleink három műszakban dolgoztak. 10 évesen belógtunk 16 éven felüli filmekre, meglestünk az erdőben a kefélő párokat. Sziklafalakat másztunk meg, eltévedtünk barlangban, lehúzott örvény, célba dobáltunk elhagyott temetőkben.

Szüleink ebbe őszültek bele, miattunk szedték a nyugtatókat. Ezért jártak templomba, rendőrségre, baleseti sebészetekre. Persze, mert nem volt idejük velünk foglalkozni, pedig apám vert is.

És most itt a nagy lehetőség – már nyugdíjas koromra –, na, majd én nem hagyom felügyelet nélkül az unokáimat, és minden jóra megtanítom őket.

Micsoda stramm legények, vérek a véremből, gének a génemből. Igaz, hogy egy generációval később, de egye fene, induljon az átvitel. Jönnek is gyakran, és megkezdtem az oktatásukat. Elhúztam jobbra, kiskapuzás közben, és kifordult a bal térdem. Vetődtem egy felsősarkos lövésre, és kificamodott a jobb könyököm. Próbáltam visszafutni a védelembe, hogy elálljam a szöget a lövéseik elől – nincs hozzá levegőm.

Valami asztali játékot kellene játszani, gyerekek – indítványozom. A pingponggal próbálkoztunk, de nekem ülve nem ment.

– Akkor játsszunk kukabúvárost – javasolta a kisebbik.

– Jó – mondtam, és akkor elém rakott egy nagy dobozból több tucat apró gumifigurát. Ez valami kínai játék, mindegyiknek neve van, de nem ám Budai, Kocsis, Hidegkúti, Puskás, Czibor, hanem valami fertelmesen undorító és gusztustalan szemét nevűeket. Hadd gyarapodjon a gyerek szókincse.

– Jegyezd meg őket, nagyapa, ez a „kipurcant parazita”, ez a „trotty hagyma”. Ha valamiből kettő van, elcserélheted. Én tudok érte adni egy „nyúlós nyalit”, és „kukacos húsgombócot”.

Hamar felfordult a gyomrom, mondtam, hogy hagyjuk ezt abba, játsszunk valami memóriafejlesztő játékot.

– Jó – mondták a fiúk –, akkor jöjjön az „ itt a zombi, hol a zombi”.

Ennek a játéknak az a lényege, hogy ugyanezeket a szemeteket el kell rejteni a dobozaikba, aztán megkeverik őket az asztalon, és afféle itt a piros, hol a piros módra, el kell találni, hogy melyik hova került. A szemem úgy sasolt, mint a piacon a kártyaasztalnál a szélhámos előtt. Hiába, ők mindent megtaláltak, én semmit.

A végén a nagyobbik megkegyelmezett, nagyapa, akkor játsszunk koporsóba dobást, az olyan, mint a kosárlabda, csak kicsiben. Azt mondtad, hogy abban is jó voltál.

Elkezdtük a kukabúvárokat a műanyag dobozaikba dobálni. Az a nyerő, aki öt perc alatt többe beletalál.

Na, ez már nekem való játék volt. Nagyon belejöttem, és végre én nyertem. Éjszaka erről álmodtam, hogy mint egy „megzakkant pulyka”, egy műanyag koporsóban fekszem, de még nincs lezárva a fedele, és a gyerekek rám szólnak, hogy ez nem érvényes.

Hát, remélem is…

M. Szlávik Tünde
rovata

Szerző: napkeletadmin 2018. 01. 17.

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Emlékőrző utasellátó

Családi múzeum

Hálószaggató hátra olló

Holtomiglan holtáiglan

A tablókép szerelmese

Prózai sonkák

Kutyavilág

Hétköznapi fülkeforradalom

Időrablók kerüljenek!

Hájhámlasztás a szaunában

Elhasználódva

A sör apostola

Az ismeretlen forradalmi kö...

Valami bűzlik Dániában

A vég nélküli cigaretta

Őrző-védő a divat

A fel nem robbant szexbomba

Az építész álma

Azok a régi szép fürdőzések...

Krúdy vegetáriánus módra

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!