Azok a régi szép fürdőzések

Írta: Kulcsár Attila

sosto.jpgNyíregyházán azok a régi szép nyári fürdőzésekről emlékezetes napok a Megyeháza előtti – a nagy görög szabadságharcosról elnevezett – téren kezdődtek. Bizonyos Beloiannisz volt a mártír neve, magyarul csak Bélajaninak lehetett volna fordítani. Már a szenvedélyes Krúdy Gyula sem ismerhette, mert soha nem járt Nyíregyházán a Keskeny utcában.  Hogy mikor is volt mindez pontosan, azt nem tudom már precízen behatárolni, mert a serdülőkori évek összekeverednek öregkori agyérelmeszesedésemmel. De akkor már az ököritói strand nem működött a Kállói út mentén (ma lezárt szeméttelep), a Bujtoson is csak komfort nélkül, a parti bokorban lehetett vetkőzni, a Simai úti Holikon ugyanúgy (ma vízügyi igazgatósági telephely), és a Dohánygyár tűzi-víz tározó medencéje-fürdő még nem nyitotta meg kapuit.

Na szóval, aki nem gyalog vagy biciklivel járt fürödni a sóstói strandra, az eme főtéren  felmászott a kisorozott nyitott villamoskocsikra, és várta, hogy elinduljon a kávédaráló  dízelmozdony  a három kocsival. A hangulat már ekkor kiváló volt, a szűk üléseken a vihogó csitrik lábszárai a kreppszatén szoknyák sátora alatt összeérhettek a viháncoló, rövidnadrágos nagykamaszok szőrös vádlijaival, és közeli mustrát vehettek a becsomagolt áruról a strand előtt.  Amikor a padsorok mind beteltek, a kiesés elleni láncot a szélső ülések között beakasztották, és elindult végre a tuja.

Ilyenkor ugrott fel Tárnok Jancsi és néhány hozzá hasonló vakmerő; bebújtak a lánc alá, bepréselődtek az addig is szoros lábak közé, és állva utazták végig a távot a korlát fölött kilógó felsőtesttel. A kalauzok nem szerették ezt, mert enélkül is nehéz volt a jegykezelés, hiszen a száguldó villamoson a kocsi oldalán végigfutó  pallón állva kívülről ellenőrizték a bilétákat, beleakasztva fél karjukat a szélső karfákba. Állítólag minden kalauzzal aláírattak egy nyilatkozatot, hogy csak a saját felelősségére dolgozik ilyen életveszélyes pózban. De hát a kisvasutas szolgálat volt a nagy vasutasság előszobája, és aki a fekete vonatokon szeretett volna dolgozni, annak sok mindent meg kellett tanulnia. Nem is volt semmi gond.  Visszaadtak húsz forintosból is, ha valaki nem vette meg előre a jegyét, aprópénzzel bajlódtak. Csak Tárnok Jancsi esett ki egyszer, amikor elszakadt a lánc a Kenderátrakó előtti száguldásban. De kutya baja se lett, hja, aki megyei tornászbajnok volt, annak a hátra szaltó meg se kottyan.

A villamos-szerelvény elhagyva a Jósa-kutat, a kitérőnél állt meg, bevárta a befelé jövő járatot, mert csak egy vágány volt, aztán neki a nagyvasúti hídnak, és már csak egyetlen száguldás volt a villamos végállomásig.
Aztán rohanás a Tó-fürdő bejáratához, mert a fürdős-kaszt legfelső osztályába tartozókat nem tántorította el a Fürdőház vagy a melegstrand komfortja. A hűséges öregek és az úszni, focizni, fejelni vágyó fiatalok ide jártak inkább. Pedig a szezonnyitás néha csak a tanévzárók után kezdődött, de mi a majális részeként mindig megnyitottuk a fürdőszezont május elsején. A város lakossága a nagy felvonulások után kivonult Sóstóra a Fenyvesbe, és a Katlanban vert tanyát, amit később birtokba vettek, magukhoz kerítettek a megyei uraságok és a KISZ. De mi nem politizáltunk: ittuk a Kőbányai Világost, a Bambit, ettük a bográcsgulyást, pörköltet – mikor mivel etettek –, néztük a népszórakoztató tánccsoportokat, motoros bemutatót, felültünk a ringlispílre, kicsik a pónira, mert volt ott ilyenkor minden. És persze bemásztunk a Tó-fürdőbe, és kipróbáltuk a néha igen hideg vizet – de ez hozzá tartozott tavaszi szokásainkhoz.

Nyáron aztán volt nagy tömeg.  Egymásba értek a törülközők, plédek, gumimatracok a parton, annyi nép volt itt. Szépek voltunk és fiatalok. És ott néztük ki magunknak az eljövendőket.  Abban az időben még nem volt divat a bodyzás, de aki adott magára, az vasrúdból poroló állványt fabrikált az anyjának a fáskamra és az ecetfa közé, amit nyújtóként használt húzódzkodáshoz, vagy csillekerekekből súlyzót szerelt össze, gyűrűt az ereszgerendára, és keményen edzett.

Aki izompacsirta volt, az biciklizett, focizott, úszott, azzal is lehetett némi szálkás izomzatot összecsomózni. Anabolikus szteroidnak a zsíros-kenyér és a füstölt szalonna, nagy ritkán a lókolbász számított.  És persze sokat segített a barnaság, a jó előadásmód.

A lányok is csak saját anyagból gazdálkodhattak. Nem volt még szilikon meg zsírleszívás. Legfeljebb egy kis tömés a melltartókban, de ez a strandon már nem működött. Vagyis a lányok a maguk természetes módján vagy deszkák vagy nagy dudájúak vagy pont jók voltak.  Ennek megfelelően vonult, mutogatta magát, bújt, helyezkedett mindenki; a hátrányos helyzetűek könyvek olvasásával tömték a fejüket, hogy majd a koponyájukkal győzzék le a bicepszeket az élet nagy szkander-versenyein.  De addig is: a napsugár mindenkinek ingyen volt. Hétágra sütött – kalap, napszemüveg, naptej, fényvédő faktor nélkül, orrunkon falevéllel forgattuk magunkat a nyár ingyen szoláriumában.  Aztán sietősebbeknek a hólyagosan hámló hátak kínja következett, tejfölös borogatással gyógyítgatva, szeplők, ráncok, gyanús bőrelváltozások később, vagyis veszélyesen éltünk ebben az ózonlyuk előtt világban, de megérte.

Napoztunk, úszkáltunk, nyaltuk a fagylaltokat, ettük a lángost, pattogót, főtt tengerit, virslit, ittuk a söröket, kútvizet. Nem is tudom, hogy lehettünk meg gyros, hot-dog, pizza, hamburger és Colák nélkül.

Ma extrém sportnak számít a strandfoci a bokáig érő homokban. Na, abban az időben a teljes fürdő területe ilyen sívó homok volt, nyíregyházi Copacabána. Melegebb nyári napokon csak úgy lehetett átkelni rajta, ha futottál öt métert, villámgyorsan kapartál magadnak egy kis gödröt, hogy a hűvösebb alsó rétegek homokjában hűsítsed a talpad, és ezt kellett megismételni többször is, amíg a tó vizében hideg borogatást nem kaptál rá.

Ezen a homokon óriási foci derbik folytak a kanadai nyárfák alatt délutánonként, amikor az árnyék jótékonyan ráterült a pályára.

A kapu két leszúrt nyírfavessző vagy egy-egy lebarnult atléta trikója, a pálya széle egyik oldalon a rézsű, lépcsők, kabinsor, másikon a kisgyermekes anyák és annak készülő szurkoló barátnők plédsora, akik számára szinte életveszély volt a labdákért birkózó, vetődő, becsúszó legények Laokoón-csoportja, és ha ma néhány politikust ütődöttnek vélünk, bizonyára ott ült négyévesen, és eltalálta a fejét egy gyatra kapura lövés. A sörre menő derbik sztárjai a város első számú csapatai, Spartacus, Loki és Dózsa nyaraló játékosai voltak, és néhány két ballábas szponzor, akit beállítottak a kapuba céltáblának, de büszke volt, hogy együtt játszhatott nagyokkal, és örömmel fizette a győzteseknek járó sört a meccs végén a büfében. És ez szinte mindig így történt, csak akkor volt gond, amikor egyszer inkognitóban itt edzőtáborozott a Dózsa ifi, és az akkor még nem ismert későbbi sztárok – Fazekas, Törőcsik, Kisutszky belső hármas – megmutatta oroszlánkörmeit. És persze győztek, de pirruszi győzelem volt ez nekik, mert nem ismerték a hazai pálya előnyét. Ugyanis a bokáig érő homok alatt az óriás nyárfák alattomos gyökerei húzódtak, szépen eltakarva a plázs által. Aki ezekbe belerúgott, amikor alá akart nyesni a labdának, az nem húzott többet hegyes orrú cipőt a lábára. Nekem is  akkora bütykeim  nőttek itt a nyári sorozatmérkőzések  alatt, hogy négy számmal nagyobb cipőt hordok azóta.  Pedig én nem is számítottam a nagymenők közé, de voltak ott kisebb jelentőségű meccsek is, és a pálya reggeltől estig tele volt mérkőzésekkel. A fejelő meccsek sajátos nyíregyházi változata országosan egyedülálló. A kipattanás, rárúgás. Jártam sokfelé az országban, de így sehol nem fejelnek. Miközben ment a fejről fejre játék, a szokásos stukkokkal, vetődésekkel, ottfogással, ha kipattant a labda a kapusról, focimérkőzés vette kezdetét, amikor mindenki kapus is lehetett, és óriási küzdelem kezdődött a labda megszerzéséért vagy a góllövésért.  Ha valamelyik védő a fejelő játékos elé állt, hogy lesáncolja, csak ráfejeltük a hasára a labdát, létrejött a kipattanás, és átmentünk fociba.

A meccsek végén az átizzadt, homoktól borított csapatok bevágtattak a tó vizébe – persze felhevült testtel –, egyik sem kérdezte meg kezelőorvosát, gyógyszerészét. Pedig vérvörös volt a fejünk, kívülről is látszott, hogy dobog a szívünk, a tüdőnk is kiköpött olyan volt, de a szívinfarktus akkor még nem volt divatban, nem voltunk túlsúlyosak, a stresszt pedig egyáltalán nem ismertük.  Úsztunk egy kört, amíg lement a vérnyomásunk, és kifeküdtünk a stégre pihenni.

A stég a tó közepén állt, ahol most is. Vigyázz, csak jó úszóknak!

A stég a napozáson kívül a férfierények bemutatásának színpada volt.  Fejesugrások, szaltók, seggesek, kézállásból talpas, mind-mind szerepelt a műsoron. Az egyre bonyolultabb vagy viccesebb vízbeugrásokat a többiek elismerő „nem rossz” kritikája kísérte. Ha egy-egy sportosabb lány is jelen volt, akkor még „enyém a vár” jellegű ledobálások, visszamászások is előfordultak.

Egyszer én is beszálltam a virtuskodásba, mert a Zrínyi Gimnázium szépe, a mindenki által elérhetetlen távolságból csodált Pécsi Ildikó is ott napozott. A versengés tárgya az volt, hogy ki tud a fejesugrás végén iszapot felhozni a tó fenekéről. Csakhogy én, mint afféle suttyó gyerek nem fecske fürdőruhában fürödtem.  A fecske – hátha valaki már nem ismeri –, a férfitomporok leglátványosabb kidomborításának volt a divatos ruhadarabja. Leginkább a mai női kirakathoz, a tangához volt hasonlatos. Két háromszögletű zsebkendő, egyik oldalt összevarrva, a másik oldalon három pertlivel masnisan összekötve, láttatni engedve az izmos combokat, egészen a hónaljig. Jó szorosan, hogy a belevalók kihangsúlyozódjanak, és hogyha valamelyik hölgynek levitte a melltartóját a zuhany és eleredt a fiúk fantáziája, akkor se legyen gond.

Na, nekem akkor egy fekete klott gatyám volt éppen.  Ami a focizásban kiváló, de az úszáskor már vigyázni kellett rá. Kötöttem is a gumijára egy görcsöt, hogy szorosabb legyen. No de ez a gatyakorc a fejesugrásokhoz már nem volt elegendő, különösen hogy a gumi a vízben megnyúlik. Az első kísérletre, amikor nagy lendülettel evickéltem a mélyben az iszapfelhozáshoz, megtörtént a baleset. Mert igaz, hogy büszkén felmutattam én is a hínáros víz alatti zsákmányt, de a másik pillanatban ijedten konstatáltam, hogy a fürdőnadrágomat az ugráskor a víz lesodorta, és én ott taposom a tavat anyaszült meztelenül.  Ijedten pásztáztam a tó tükrét, hátha felhozza víz. De a felzavart hullámaiban, mint négerek harca az alagútban, ne bukkant felszínre semmi.  Alámerüléssel is próbálkoztam, persze csak óvatosan, nehogy a lendületvételkor kicsillanjon hófehér fenekem holmi hóka fóka gyanánt.

Nem is találtam meg, és egyre jobban elfáradtam. Biztos beleakadt valamibe a tófenéken, vagy elvitte az ugrások hullámlökése távolabbra, pedig a korcára rá volt hurkolva az öltözőbeli fémbilétám. Hogy a stégre felmászhassak, arról szó se lehetett, akkor még a nudizmus nem volt divatos nálunk, a napozó koedukált volt és a fürdőruhásoké, a szatír mutogatósokat a törvény szigora is fenyegette. De ha mindez nem lett volna, ott volt a nagy Pécsi Ildikó, és nem akartam neki csalódást okozni.

Zalai Laci haveromnak jeleztem a bajt, hogy nekem most ki kell úsznom, és hogy jöjjön ő is, és legyen a segítségemre. Amíg én a tófürdő kerítéssel lehatárolt szélén meghagyott nádasban meghúzódok, próbálja meg az azonosító bilétám nélkül kikérni az öltözőből a felső ruháimat, és a sortom zsebébe dugott alsó nadrágommal jöjjön a kimenekítésemre.  Ott kuksoltam sokáig a térdig érő vízben, a nádas torzsái között ülve. Már Izsák Imre, az úszómester is felfigyelt rám, azt hitte, ott akarok belógni. Mutattam neki, hogy csak szárcsafészket keresek, és a szitakötőket csodálom.  Mondhatom, nem egy steril hely volt. Ott nemigen takarítottak évek óta. Szárcsafészket nem találtam, de annál több vörös dözzencset, amit utálatos madárként a vízen érő szükség esetén szoktak volt felelőtlen környezetszennyezők rakni – eléggé el nem ítélhető módon.

Mondanom se kell, hogy nem adták oda a barátomnak a ruháimat, azt mondták neki, hogy ismerik ezt a trükköt, ezzel lopták el az elmúlt évben Balczó Bandi, későbbi olimpiai bajnokunk Doxa óráját, úgyhogy csak a saját törülközőjét tudta bedobni nekem a nádasba. Magamra tekertem, és bevonultam az öltözőbe, hogy záróráig kivárjam, mi marad nekem, míg a meglévő bilétások mind kiváltották felső ruháikat, és a végén a senkinek se kellő sajátomat én is magamra vehettem.

Mire kioldalogtunk a kapun, már hallani lehetett a teraszon hangoló zenészeket, minden asztal foglalt volt, mert gyülekezett a nyaralók sokasága és a városi fiatalság. Felhangzott a Mester-Kósa-Tomasowszky-Bengyel nagyzenekar szignálja, Rimszkij-Korszakov Szadko című operájából a hindu dal. Ezt akkor még nem tudtam, de a dallama azóta is a fülembe cseng, és ha akkordjait valahol elfütyölöm vagy eldúdolom  egy nyugdíjas rendezvényen, megtudom,  ki volt városunkban ekkor fiatal.

Hát persze hogy azonnal nagy kedvünk támadt akkor is, hogy csörögjünk egyet – de miből?

Ezen a bizonyos napon nekem pénz állt a házhoz, csak el kellett érte menni a kisvasúti átrakóhoz. A megelőző héten az utcabeli srácokkal hatan átraktunk egy nagyvasúti kocsi kendert három kisvasútiba. Abban az időben itt simult a híd után egy kisvasúti hálózatból kiágazó vágány a nagyvasúti vonalhoz, ahol a termékeket át lehetett pakolni a Tisza-menti falvakat az ország vérkeringésébe bekötő vasúti kocsikba, és fordítva. Ez a kender is biztosan Nagyhalászba, a Zsáknyárba került feldolgozásra.  Mi meg egy éjszaka alatt átdobáltuk a hatalmas kévéket, és lekötöttük a nyitott platójú vagonokba. Szállt por, a kendermag; a torzsák és érdes rostok véresre horzsolták a kezünket, de jobb volt, mint a téglakirakás.  Utána – hajnalban – a tóban mostuk le magunkról port. Na, akkor ezért a munkáért kaptam meg a magam részét a pénztárban, és én voltam a Csekonics báró.

Mire visszamentünk a teraszra, már javában ment a twist, a Vámosi-Záray és a dixieland meg a rock and roll.  Helyet is találtunk, rendeltünk egy korsó sört, és bedobtuk magunkat a tánc forgatagába. Szerénytelenség nélkül mondom, hogy jók voltunk. Kidobós, behúzós figurák – mindegy volt nekünk, a twistben meg szólót táncoltunk. Le tudtam menni hídba is. A lányok meg értékelték az attrakciókat. Mentünk egy kört a szünetekben a csónakázó tó partján, meg-megültünk egy padon, rágógumi akkor még nem volt divatban, mi mást lehetett volna tenni szájjal, mint csókolódzni. Az orális szexet nem ismertük, jobb híján beértük volna a normálissal is, de a lányok akkor még szűzen akartak férjhez menni.

Úgy elrepültek az órák, hogy azon vettük észre magunkat, hogy elment az utolsó villamos is. Krúdy Gyula se érezhette jobban magát egy hosszú nap után a Svájci-lak ablakából kitekintve, miközben a szépséges Bánátinéra gondolt, aki a borkedvelő kurucos férfiakat szerette, és leány korában rajongott a Revitczky nevű költőért. A csillagok  beragyogták az eget , a csónakázó tó tükrén  a fűzfák mint fekete boglyák tükröződtek, és a vízen  mindenféle megfoghatatlan árnyak szaladoztak, a Víztorony  csúcsát veresen bearanyozta a telehold, talán a Halász csárdában (ma Vadász csárda)  még cigányzene szólt  egy sokat fizető csalódott  vendég fülébe. Mi meg a félelmetes árnyékokat vető sóstói erdő gyalogútján csoportokba verődve indultunk haza a városba, gyalog. Félelmetes ijesztgetésekkel rémítgetve az útszéli madárfészkek lakóit és az utánunk jövőket, akik aztán megelőzve bennünket ránk is ránk hozták a frászt. Így értünk el a Józsa-kúthoz, utána már a házak között csak egy ugrás volt hazáig. Ki a MÁV-bérházban lakott, ki a Friedmann-telepen vagy Borbányán.  Nem volt nyafogás, bírtuk az efféle hosszú napokat, és ez az, amit Szindbád is szívesen kipróbált volna.

M. Szlávik Tünde
rovata
Written by
Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Lisztománia

Tüttő József alkotása 50x30cm, olaj/MDF. “Lisztománia, üzenet a Liszt érzékenyeknek!!” Rossz vicc, kicsit megengedtem magamnak az áthallás mókáját. Tüttő József jó humorral sajátos komponálással terítette elénk nagy zeneköltőnk jellemzőit: az... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése

Alkonyattól pirkadatig

Tüttő József alkotása60x90cm Olaj/MDF. A téma örök, a feldolgozások többsége ismert, de ez az egyéni, összetéveszthetetlen stílre fel kell kapni a fejet!!! A komor színhasználattal az állatok robusztussága is alátámasztott, a... Tartalom megtekintése