Esetem a balesetin

Írta: M. Szlávik Tünde

− Nincs is ennyi vére egy tizennégy éves gyereknek!  − mondta a vékony, fiatal orvos a baleseti sebészeten.­ Csak a szemem sarkából mertem rásandítani, korábban meg sem néztem őt, a fiammal voltam elfoglalva, meg azzal, hogy újabb összeesés nélkül el tudjuk juttatni a vizsgálóasztalig. Hosszú hajú, szakállas fickó volt, az a túlhajszolt típus, aki inkább szőrt növeszt, csak ne kelljen a hosszú műszak végén a borostája miatt megjegyzéseket hallgatnia; a fodrász helyett meg mindig közbejött egy váratlan ügyelet, halogatta, végül így maradt. Pár perce azt kérte, elég egy szülő, a strapabíróbb maradjon. Fogalmam sem volt, mire vállalkozom, csak azt tudtam, a rideg folyosón megőrülnék egyedül, illetve dehogy egyedül: a szétvert járomcsontú nénivel, akit a mentősök a kisfiam mellé ültettek le, s akinek véres-könnyes ujjai azonnal nyomot hagytak a széken, amibe belekapaszkodott; a mentőkocsi hordszékébe szíjazott, narkótól kába, pandásra vert szemű prostival, aki percenként vonaglott-tekergőzött, a szíjakból kibújva szabadulóművészt játszott, s felváltva próbált beszélgetést kezdeményezni a mentősökkel, a véres törülközőbe csavart karú társukat kísérő kigyúrt sportolókkal és a fiam lehetne korú rendőrökkel. Csak éppen a nyelve nem akart forogni. Szóval képtelen lettem volna a folyosón maradni, percenként nézni a nem múló időt a telefonon, amely a tenyerembe varázsolja az egész világot, csak azt nem tudja megmutatni, mi történik a falon túl a kicsivel. Inkább a maradást és a biztos rosszat választottam, mert tudtam, hogy most valami szörnyű fog történni: megtekergetik a lábát, megmozgatják az elcsúszott térdkalácsot vagy tudom is én. Legyen az bármi, nekem a fájdalomtól falfehér, hideg verítéket gyöngyöző homlokú gyermekem mellett van a helyem.

− Ez már a kilencedik, és még mindig jön − folytatta a doki, mire zúgni kezdett a fülem, igyekeztem nagyokat nyelni és egyenletesen lélegezni. Most nem lehetek rosszul. Misa előbb rám nézett, majd kissé feltámaszkodott a könyökére, hogy megnézze, mit művelnek a térdével. Még volt annyi lélekjelenlétem, hogy a tenyeremmel betakarjam a szemét, de aztán meg kellett támaszkodnom az asztalon, s az újabb poénnál − Ha ezt tudom, hozok a vérhez egy kis kenyeret, hagymát…− összecsuklottam. Kaptam egy nyugodt helyet a szomszéd ágyon, friss levegővel, tökéletes rálátással a véres folyadékkal teli vesetálra, mire azt motyogtam, most jön az a rész, hogy a gyerekkel romantikusan megfogjuk egymás kezét, de ehelyett  némi  filmszakadás jött.

Hazafelé többször néztem üvegessé váló tekintettel fiam gipszes lábára, mire ő mindannyiszor leírt egy félkört a jobb kezével, s hipnotikus hangon azt duruzsolta: − Nem akarsz írni a balesetemről. − Nem ezeket a robotokat keressük − válaszoltam szomorúan, mert bár nem beszélt róla, én azért már hihetetlenül jól elképzeltem azt az esést, s most, hogy túléltem a vizsgálatot, iszonyú hatásosan el tudtam volna mesélni. De engedelmeskednem kell az ifjú Obi-Wannak.

Az első hetet a férjem vállalta a gyerek mellett, mától viszont rajtam a sor. Megtalált a Facebook-bölcsesség: ha már az élet citromot dobott, csinálok belőle limonádét, vagyis adok egy kis csattogtatnivalót a tavaszi szélnek, kimosom az ágyneműt. Csöndben tettem-vettem, fel ne ébredjen a gyerek, gondoltam, gyorsan lekapkodom a cihát, aztán ha megszáradt, ugyanezt visszahúzom, hadd legyen jó kis napillata a szobának. Kínai módi szerinti ágyneműink vannak, aminek az az előnye, hogy nem gombos, tehát nincs mit megennie a mosógépnek, viszont ha elromlik a cipzár, akkor ollóval vetkőztetem, tűvel öltöztetem az ágybelit. Rá is szóltam, az első fém húzószár a kezemben maradt. Minden anyában ott lakik egy női MacGyver, beleakasztottam hát a manikűr olló hegyét egy kis lyukba, széttéptem a műanyag vigyort, és kibokszoltam a huzatból − háromkilónyi tollat. Levegőt sem mertem venni. Talán nem is pislogtam. Mint az űrhajósok egy lassított felvételen, óvatos mozdulatokkal betuszkoltam a toll nagyját az anginba, aztán kihátráltam, a folyosón pár gyors légcsere, majd uzsgyi a nappaliba a tűs dobozért. A betűs-számsoros látásvizsgálatnál ezerszer többet ér némi tűbe fűzés, én ezen tudom legjobban lemérni, mennyit romlott a szemem a legutóbbi varrás óta. Jelentem, újabb másfél perccel romlott a részidőm, bár továbbra is tartom, hogy a fonal direkt három szálból van sodorva, melyből minimum egy összeférhetetlen, a tű fokába pedig rejtélyes okokból gyártottak valami szerkezetet, ami automatikusan befedi a rést, amint kétmilliméternyire megközelítem a cérnával.

A szobában Boci cica várt, kéjesen nyújtózott fekete hátával a szokatlanul pihepuha fekhelyen. Volt némi felmenőzés, aztán összecsaptam a lepedő négy sarkát, és kivittem a ház mögé párnástól, paplanostól, tollas macskástól. Ledobtam az egészet a ház és a garázs közti gyepre. A szél persze rögtön lecsapott. Úgy álltam a röpködő pihék között, mint eltévedt kislány a megrázott hógömbben. Szél úrfi megtévesztésül megindult a kert felé fehér terhével, majd megfordult, s mire elértem az ajtóig, kicselezett, s hamarabb beért a folyosóra, mint én. Minden mindegy alapon lenagyjáztam a macska szőrét, így legalább túlestem a reggeli kullancstalanításon is. Bepakoltam a szennyest a mosógépbe, rájöttem, hogy hiányzik egy párnahuzat. Ott árválkodott az ágy mögött, még ott dagadozott benne a gazdatest, menet közben hámoztam meg. Nem kellett volna. Leesett, ráléptem, s anélkül kaptam fel, hogy leszálltam volna róla. Újabb tánc következett a tollasbálban.

Nagyfiam szobájába már eleve gyanakodva léptem be. Megbökdöstem a párnákat, hogy a bennük rejlő gonosznak legyen ideje távozni. Lábujjhegyen nyitottam szét a huzatokat, óvatosan beléjük lestem. Sehol semmi szakadás. Minden toll a neki rendelt tokban. Megkönnyebbülten léptem hátra. Pont az ágy mellett heverő súlyzóra. Hátra tántorodtam. Nem volt helyem hanyatt esni, mert a fejem rögtön visszapattant a könyvespolcról. Összecsuklottam, térddel a súlyzó mellett.  Nem idézném, mit mondtam, pláne, amiket gondoltam, nem szeretnék emiatt élő klasszikussá válni. Beindult bennem a szokásos Mi lett volna, ha…-sorozat aktuális része: ismét ott fekszünk egymás mellett, mindketten popsiig gipszben, ágyba kapom a reggelit, ebédet, vacsorát, olvasok, míg ki nem esik a szemem… Hej, haj… Aztán feltápászkodtam, s megkértem a cifra szavakra felébredő, felém mankózó gyereket, nézze már meg, ugyan nem tollas-e a hátam…

Pár perc próza
M. Szlávik Tünde rovata

Hasonló

Égi áldás az özvegyasszony házasságára

Ilus málnát, szamócát, medvehagymát árult a piacon, de Károly inkább a kezét kérte meg Ilus még akkor sem tudott örülni, mikor a postás meghozta az első nyugdíját. Minek? Éppen annyit... Tartalom megtekintése

Virágvasárnap Vatikánban a Szent Péter téren

Pálmaágakból lefektetett szőnyeg a Bazilika lépcsőin, olajágakkkal integető ünneplők Ilyen meghívót kap a vendég, ha a jó sorsa Rómában egy zarándokszállásra viszi. A Casa per ferie delle Suore Missionarie Pallottine néhány... Tartalom megtekintése

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Hegyet hágék, lőtőt lépék, a sárkány farkán túráztam

Megtépett sziklák, leszakadt hegyormok, madeirai séta egy csángó ima ritmusára Légvonalban… Ha valahol tényleg látni is lehet, mit jelent ez a kifejezés, az a Ponta de São Lourenço, azaz a... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Győr Bécsi kapu tér. Egy csepp harmónia

Hargitai Beáta alkotása Győr talán legszebb tere a Bécsi kapu tér. Szinte minden épülete műemlék, barokk, copf, és kora klasszicista stílusú homlokzatokkal. (Wikipédia) A tér  ragyogása,  elegánsan hangolt  épületei  a ... Tartalom megtekintése

Egy kis nyelvészkedés a Piña Coladaval kapcsolatban

Szűrt ananászt jelent magyarul, szögezném le Móricka kedvéért… …akinek mint tudjuk, mindenről ugyanaz jut eszébe. Felhívnám továbbá a figyelmét az “ ñ ” betű kalapocskájára, ami által “ ny “-ne... Tartalom megtekintése

Történetek a füstölődő szalonnatáblák mellől

A régi házak padlásai mindig is kincseket rejtettek és rejtenek magukban Éreztem én ezt már gyerekkoromban, ugyanis állandóan azon  siránkoztam, hogy mikor mehetek már fel én is a hijúba, ami... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése