Esetem a balesetin

Írta: M. Szlávik Tünde

− Nincs is ennyi vére egy tizennégy éves gyereknek!  − mondta a vékony, fiatal orvos a baleseti sebészeten.­ Csak a szemem sarkából mertem rásandítani, korábban meg sem néztem őt, a fiammal voltam elfoglalva, meg azzal, hogy újabb összeesés nélkül el tudjuk juttatni a vizsgálóasztalig. Hosszú hajú, szakállas fickó volt, az a túlhajszolt típus, aki inkább szőrt növeszt, csak ne kelljen a hosszú műszak végén a borostája miatt megjegyzéseket hallgatnia; a fodrász helyett meg mindig közbejött egy váratlan ügyelet, halogatta, végül így maradt. Pár perce azt kérte, elég egy szülő, a strapabíróbb maradjon. Fogalmam sem volt, mire vállalkozom, csak azt tudtam, a rideg folyosón megőrülnék egyedül, illetve dehogy egyedül: a szétvert járomcsontú nénivel, akit a mentősök a kisfiam mellé ültettek le, s akinek véres-könnyes ujjai azonnal nyomot hagytak a széken, amibe belekapaszkodott; a mentőkocsi hordszékébe szíjazott, narkótól kába, pandásra vert szemű prostival, aki percenként vonaglott-tekergőzött, a szíjakból kibújva szabadulóművészt játszott, s felváltva próbált beszélgetést kezdeményezni a mentősökkel, a véres törülközőbe csavart karú társukat kísérő kigyúrt sportolókkal és a fiam lehetne korú rendőrökkel. Csak éppen a nyelve nem akart forogni. Szóval képtelen lettem volna a folyosón maradni, percenként nézni a nem múló időt a telefonon, amely a tenyerembe varázsolja az egész világot, csak azt nem tudja megmutatni, mi történik a falon túl a kicsivel. Inkább a maradást és a biztos rosszat választottam, mert tudtam, hogy most valami szörnyű fog történni: megtekergetik a lábát, megmozgatják az elcsúszott térdkalácsot vagy tudom is én. Legyen az bármi, nekem a fájdalomtól falfehér, hideg verítéket gyöngyöző homlokú gyermekem mellett van a helyem.

− Ez már a kilencedik, és még mindig jön − folytatta a doki, mire zúgni kezdett a fülem, igyekeztem nagyokat nyelni és egyenletesen lélegezni. Most nem lehetek rosszul. Misa előbb rám nézett, majd kissé feltámaszkodott a könyökére, hogy megnézze, mit művelnek a térdével. Még volt annyi lélekjelenlétem, hogy a tenyeremmel betakarjam a szemét, de aztán meg kellett támaszkodnom az asztalon, s az újabb poénnál − Ha ezt tudom, hozok a vérhez egy kis kenyeret, hagymát…− összecsuklottam. Kaptam egy nyugodt helyet a szomszéd ágyon, friss levegővel, tökéletes rálátással a véres folyadékkal teli vesetálra, mire azt motyogtam, most jön az a rész, hogy a gyerekkel romantikusan megfogjuk egymás kezét, de ehelyett  némi  filmszakadás jött.

Hazafelé többször néztem üvegessé váló tekintettel fiam gipszes lábára, mire ő mindannyiszor leírt egy félkört a jobb kezével, s hipnotikus hangon azt duruzsolta: − Nem akarsz írni a balesetemről. − Nem ezeket a robotokat keressük − válaszoltam szomorúan, mert bár nem beszélt róla, én azért már hihetetlenül jól elképzeltem azt az esést, s most, hogy túléltem a vizsgálatot, iszonyú hatásosan el tudtam volna mesélni. De engedelmeskednem kell az ifjú Obi-Wannak.

Az első hetet a férjem vállalta a gyerek mellett, mától viszont rajtam a sor. Megtalált a Facebook-bölcsesség: ha már az élet citromot dobott, csinálok belőle limonádét, vagyis adok egy kis csattogtatnivalót a tavaszi szélnek, kimosom az ágyneműt. Csöndben tettem-vettem, fel ne ébredjen a gyerek, gondoltam, gyorsan lekapkodom a cihát, aztán ha megszáradt, ugyanezt visszahúzom, hadd legyen jó kis napillata a szobának. Kínai módi szerinti ágyneműink vannak, aminek az az előnye, hogy nem gombos, tehát nincs mit megennie a mosógépnek, viszont ha elromlik a cipzár, akkor ollóval vetkőztetem, tűvel öltöztetem az ágybelit. Rá is szóltam, az első fém húzószár a kezemben maradt. Minden anyában ott lakik egy női MacGyver, beleakasztottam hát a manikűr olló hegyét egy kis lyukba, széttéptem a műanyag vigyort, és kibokszoltam a huzatból − háromkilónyi tollat. Levegőt sem mertem venni. Talán nem is pislogtam. Mint az űrhajósok egy lassított felvételen, óvatos mozdulatokkal betuszkoltam a toll nagyját az anginba, aztán kihátráltam, a folyosón pár gyors légcsere, majd uzsgyi a nappaliba a tűs dobozért. A betűs-számsoros látásvizsgálatnál ezerszer többet ér némi tűbe fűzés, én ezen tudom legjobban lemérni, mennyit romlott a szemem a legutóbbi varrás óta. Jelentem, újabb másfél perccel romlott a részidőm, bár továbbra is tartom, hogy a fonal direkt három szálból van sodorva, melyből minimum egy összeférhetetlen, a tű fokába pedig rejtélyes okokból gyártottak valami szerkezetet, ami automatikusan befedi a rést, amint kétmilliméternyire megközelítem a cérnával.

A szobában Boci cica várt, kéjesen nyújtózott fekete hátával a szokatlanul pihepuha fekhelyen. Volt némi felmenőzés, aztán összecsaptam a lepedő négy sarkát, és kivittem a ház mögé párnástól, paplanostól, tollas macskástól. Ledobtam az egészet a ház és a garázs közti gyepre. A szél persze rögtön lecsapott. Úgy álltam a röpködő pihék között, mint eltévedt kislány a megrázott hógömbben. Szél úrfi megtévesztésül megindult a kert felé fehér terhével, majd megfordult, s mire elértem az ajtóig, kicselezett, s hamarabb beért a folyosóra, mint én. Minden mindegy alapon lenagyjáztam a macska szőrét, így legalább túlestem a reggeli kullancstalanításon is. Bepakoltam a szennyest a mosógépbe, rájöttem, hogy hiányzik egy párnahuzat. Ott árválkodott az ágy mögött, még ott dagadozott benne a gazdatest, menet közben hámoztam meg. Nem kellett volna. Leesett, ráléptem, s anélkül kaptam fel, hogy leszálltam volna róla. Újabb tánc következett a tollasbálban.

Nagyfiam szobájába már eleve gyanakodva léptem be. Megbökdöstem a párnákat, hogy a bennük rejlő gonosznak legyen ideje távozni. Lábujjhegyen nyitottam szét a huzatokat, óvatosan beléjük lestem. Sehol semmi szakadás. Minden toll a neki rendelt tokban. Megkönnyebbülten léptem hátra. Pont az ágy mellett heverő súlyzóra. Hátra tántorodtam. Nem volt helyem hanyatt esni, mert a fejem rögtön visszapattant a könyvespolcról. Összecsuklottam, térddel a súlyzó mellett.  Nem idézném, mit mondtam, pláne, amiket gondoltam, nem szeretnék emiatt élő klasszikussá válni. Beindult bennem a szokásos Mi lett volna, ha…-sorozat aktuális része: ismét ott fekszünk egymás mellett, mindketten popsiig gipszben, ágyba kapom a reggelit, ebédet, vacsorát, olvasok, míg ki nem esik a szemem… Hej, haj… Aztán feltápászkodtam, s megkértem a cifra szavakra felébredő, felém mankózó gyereket, nézze már meg, ugyan nem tollas-e a hátam…

Pár perc próza
M. Szlávik Tünde rovata

Hasonló

Téli alkony

Ősz Zoltán alkotása  Petőfi Sándor: ALKONY (részlet) Olyan a nap, mint a hervadt rózsa, Lankadtan bocsátja le fejét; Levelei, a halvány sugárok, Bús mosollyal hullnak róla szét. Néma, csendes a... Tartalom megtekintése

Buckavidék Fülöpszállás

Bíró Ernő alkotása Ezen a szélfútta  vidéken,  ahol mindig  változik a terep,  ahol a  cipő, és  zokni kérgessé  válnak az  éles  homoktól, nem  egy  sétatér.  Magasan a bucka tetején  kapaszkodnak... Tartalom megtekintése

Charles Bukowski

Biszák  László alkotása Ne szépítsünk,  nem kívánja  meg  tőlünk  senki  sem,  ha  valami, valaki nyers,  nem  bűn!!!  Legyen  egyenes,  őszinte, és  férfias!  Saját  maga is  kegyetlen  őszinteséggel  írta  meg  saját ... Tartalom megtekintése

Sceptrum

Tüttő  József alkotása A fordítás  szerint:   Ősi  hatalmi  jelvény,  ami alá  tartozik  az ítélkezés, igazságosság  a  jogszolgáltatás!!  Jogar!! Életünket  mindig   beszorítani  látszik  rendszabályok  közé,  mivel  bőven  akadnak,  akik ... Tartalom megtekintése

Santa Maria della Salute

Huszár  Boglárka alkotása Mit  kívánunk   egy  festménytől?  Mi keltette  fel a figyelmünket?  Ki  festette?   Ki  Ő?    ….és  még  lehetne   tovább is   faggatnunk  magunkat,  de nem... Tartalom megtekintése

Büszke lázadók

Hargitai Beáta alkotása Kis kitérővel jelentkezem, valami mással, amit tőlem megszoktatok, és a reakciókból olvasva, egyre nagyobb kedvvel festegetek csak úgy szabadon, minden megkötés, és szégyen nélkül. Élvezem a színek... Tartalom megtekintése

Amikor még megénekeltük Romániát

„Szeretem a Nyárád mentét, Gazdag a föld, szelíd az ég” A múlt század hetvenes éveinek a közepétől a nyolcvanas évek végéig hatalmas tömegeket megmozgató fesztiválláz tombolt Romániában. A  több szakaszból... Tartalom megtekintése

Az ínyencek piaca Tiranában

         

Hunyadi János albán fegyverbarátja, Szkander bég

Szent István Bazilika, Budapest

Huszár  Boglárka alkotása Kis  túlzással:  világjáró  Boglárkám    mindig  boldogan  fogadja  be  egy egy  idegen  ország  szépségeit,   áradozik  a helyszínen,  és  a  hazamentett  látnivalók  fotón rögzített  emlékek,  még  nagyobb ... Tartalom megtekintése