Kormos alma, perzselt búzavirág…

Tisztelgés Krúdy Gyula emléke előtt

Írta: M. Szlávik Tünde

Kedves Édesanyám!
Mire levelem kézhez veszi, én már messze járok. Hogy vasúton vagy ökrösfogaton, keletnek vagy délnek-é, még magam sem tudom. Ha Isten segít, s visszafizethetem a kis kapcsos könyvből kölcsönvett, jobb időkre tartogatott koronákat, a postautalvány majd hírt ad lakhelyem felől.

Nekem e városban tovább maradásom nincsen. A rossz nyelvek ragacsos pókhálójából csak egy úrinő szégyenbe hozásával szabadulhatnék, ki nekem soha bajt nem okozott. S ha mégis erre vetemednék, ugyan ki adna hitelt egy szegény virágárus lány szavának?

Édesapám haragját megértem: a szófia beszédet hallván sietett haza, s nem mérte szűken ütéseit. Az atya kötelessége híven őrködni lánya erénye felett, s mivel szemében cédává aljasított a hazug pletyka, helyesnek vélte dühét rajtam kitölteni. De hogy Kedvesanyám is úgy hitt a hazug praktikáknak, hogy engem szólnom sem engedett, az jobban fájt a test sebeinél. Vacsoránál kettőre terített, kedves ételem a kutyának lökte, undorral fordult el tőlem, mintha keléses lennék, s akkor se szánt, mikor Apám vérembe fagyva ott hagyott. Egyetlen csókért…

Az első pofont Kokas Gyuri adta, kinek én száz bűnét megbocsátám már. A téren át közelgett, mikor azt a csókot kaptam. Éppen elcsilingelt a villamos, s már ott is termett a halsütő bódé mellett, de mivel az úrral kikezdeni nem mert, sőt hátrahőkölt annak gunyorosan felvont szemöldökétől, csak akkor ugrott arcomnak, mikor összezavarodva magamra maradtam. Virágaimat is mind széttaposta.

„Az arc a lélek tükre. Aki az arcot megüti, a lelket üti meg” – harmadikosformák lehettünk, mikor a tanító úr ezt a példázatot az osztállyal leíratta. Kokas Gyurival még külön is, százszor, hogy el ne feledje. Mégis, mégis elfeledte…

Akkoriban én úgy képzeltem, amint a Jóisten mindenkit a maga képére, de különböző fizimiskával teremtett, úgy mindenkinek más a lélektükre is. Valóságos, kézzelfogható daraboknak gondoltam ezeket: a lenszőke, szépséges Erzsók lelkét búzavirág koszorú kerüli, az almaarcú Katié kerek, piros szattyánbőr, a tanító úré acélkeretes, a Kokas Gyurié meg fekete, mint a bekormozott ablaküveg, amin által az ember a napfogyatkozást csudálja.

Sosem láttam a magam tükre keretét, csak hogy Gyuri összetörte, gondolom, hogy árvalányhaj lehetett és kék nefelejcsek, mint mit a járókelők talpa piszkolt. Szegény virágaim… S barátnéim, kikkel apró lánykorunktól fogadalmakat tettünk egymásnak örök barátságról, belekaroltak Kokas Gyuriba kétfelől, s megvető arccal vonultak el az árkádok alatt. Kormos alma, perzselt búzavirág…

Mindez egy csókért… Egy csókért, aminek címzettje pár lépésnyire, a templomnál állt szigorú anyjával, s két zord nagynénivel. Az úr hozzám lépett, tálcámba pénzt dobván elvett egy csokornyi virágot, elnézésemet, majd percre kezemet kérte. A nefelejcset felmutatva emelte ujjaim ajkához, s oly tüzet lehelt rám, miközben tekintetét le sem vette a szép hölgyről, hogy szemvillanás alatt kigyúlt a testem. De én csak papíros voltam, amire üzenetet róttak, házfal, suhancok felfestette szívvel, patak, melynek hullámaira csónakocskát bíznak! Nekem ez úrhoz sosem volt közöm. Mégis, mégis, ez a csók indít engem útnak.

Veszni indult, vesszen hát egészen: Anyám életét én élni nem fogom. Reggel szidalmak, este nagy verések – Kokas Gyuri mellett ez vár rám, tudom. Szelíd tükröm összezúzta, másat építek. Kerete dac lesz és csupa láng. Láng, mely abból a perzselő csókból született. Szívem azóta úgy ver, mint magányos, bolond cimbalom. Megsejtettem, mi a szerelem, s addig futok, míg meg nem foghatom. Kell, hogy várjon rám valaki az ég alatt, ha kell, a Napig elmegyek. S mint nem minden folyó éri el a tengert, lehet, hogy ebben én is elveszek, de nem bánom, tudnom kell egészen, milyen, ha szerelmem borul össze vélem.

Kedves Édesanyám! Köszönöm, hogy nekem életet adott, s kérem, ne átkozzon sem engem, sem Szindbád urat, ki csókjával engem útnak indított!

Öleli szerető lánya: Anna

A kép forrása: Nyíregyháza régi képeslapokon

Szerző: 2020. 10. 21.

1 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló