Csillagszemű csikóim

Írta: M. Szlávik Tünde

Édesanyám gyakran mondogatta, hogy a Jóisten akkor a legkegyetlenebb, amikor teljesíti a kívánságainkat…

Gyerekként annyiszor szerettem volna láthatatlan lenni. De nem így képzeltem, hogy közben autóban ülök, egy laza délutáni dugóban, s a járművel egyszerre válok köddé. Pedig biztosan nem látnak a többiek, másként nem vágnának ki elém indexelés nélkül, nem lihegnének a nyakamban, nem állna senki az oldalamba a körforgalomban. Minden alkalommal megdöbbent, mennyire nem a közlekedési szabályok, hanem az erősebb kutya elve érvényesül az utakon. Nincs itt szükség az én udvariasságomra a betorkolló mellékutcáknál, akkor is kivág elém, ha a fél anyósülést elviszi. Velem valahogy csak a nők meg a jómunkásemberek előzékenyek, a BMW-ben ülők átnéznek kis öreg autómon. Pedig ha tudnák, micsoda műszerem van nekem ebben! Lefelé pöccintem, balra pislog, felfelé lököm, jobbra jelez – ez gyárilag hiányozhat az övékből. Vagy ha mégis lenne, a BMW-sek Nagy Kézikönyvében vastag piros betűkkel szedhették rögtön az első sorban, hogy „Az irányjelző használata súlyos és visszafordíthatatlan impotenciát okoz.” Amúgy is kicsi, még játékos se legyen? – nézek át együttérzően a tokától bokáig tetovált izomkolosszusra, s fékezek, mert érzem, hogy két másodpercen belül már az én sávomban, előttem fog tovább haladni.

Azt hiszem, megint 110 felett járhat a pulzusom…

Üzenetem jött. Ha akarnám, sem tudnám megnézni szemüveg nélkül. Akkor a készülék, mint egy válaszfal-tégla, de a betűméretet nem lehet hatpontosnál nagyobbra állítani. Cifra nyomorúság… De vezetés közben amúgy sem telefonálunk, mert nem foghat a macska egyszerre kint s bent egeret. Duplán kell figyelnem, mert engem továbbra sem látnak.

A gyerek nincs a megbeszélt helyen, foglalt minden parkoló, megyek még egy kört, míg ideér.

Három lámpa állja utam, míg megkerülöm az épületet, közben felszabadul egy hely. Tolatva állok be, férjem megdicsérne, ha látná.

Jön már az én drágaságom! Megfontolt, egyenletes, súlyos léptekkel. Mondjuk, én azzal a tripla soros acéllánccal az oldalamon csak görnyedten sántikálnék így négy óra felé, de neki meg sem kottyan. Fekete farmer, fekete cipő, táska és metálbandás póló. Nem emlékszem, melyiket vasaltam neki reggel. Bár a zenekarok nevét amúgy is képtelen vagyok megjegyezni, úgy azonosítom őket, hogy baglyos, cápás, nagy koponyás, abortált csontvázas, sárga vagy lila apokalipszises… Látom már, látom, ez az egy, amit tudok: a Leanderes, amin a nemzetközi kígyófesztivál van.

Még nem vett észre. Most kellene gyorsan lefotózni, amíg nem tud róla. De nem lehet, nem szereti, hiába fogadkozom: nem teszem fel a közösségi oldalra, csak nekem kell, hogy amikor már ennél is öregebb leszek, tudjak nosztalgiázni, hogy 17 évesen, a hosszú, összefogott hajával olyan volt, mint egy szamuráj, csak a keresztben álló kard hiányzott a hátáról.

Egy sörösdoboz akadt az útjába, rúg rajta párat, kisgyerekes anyuka bámul rá felháborodottan – addig nem zavarta a szemét, amíg ott ácsorgott mellette? Azt meg már nem látja, ahogy Misa rálép a dobozra, majd bedobja a kukába. Olyan fura ennek a gyereknek az arca… A zsinór sincs a fülében, talán bent felejtette a padban a fülhallgatóját. Már csak egy zebra, és itt van. Nem az a messziről integetős típus, egy szemvillanása sem árulja el, hogy ő is lát. Valahová a távolba néz. A forgalom zaján át is hallani vélem a léptei ütemére csörrenő láncszemek hangját. Ismeri a lámpaváltásokat, a zöld villanására már indul is felém. A járdaszigetről óvatosan lelépő öregasszony szemmel láthatóan jobban a mellkasához szorítja a retiküljét. Ez nagyon fáj. Ennyire nem lehetnek vakok, nézzenek már abba a tiszta arcába!

Nem ad csókot, csak végigsimít a karomon. Rágja valami, furán feldobódott. Persze semmi nem volt a suliban. Nem szokott lenni. Az ország egyetlen iskolájában sem történik soha semmi. Vagy csak rosszul kérdezünk…

A város határában járunk, amikor eszembe jut az üzenet. Megnézi a telefonomat, a nagy írja, hogy hamarabb végzett. Újratervezés. A körforgalomnál visszafordulunk. Utálom csúcsidőben a Sóstói utat, az egyetemnél őskáosz, Harry Potter ismét ránk dobta a láthatatlanná tévő köpenyt. Most, hogy társaságom is van, csöndes helyszíni tudósítást tartok.

– Szar dolog lehet vaknak lenni – jegyzi meg hirtelen, kamaszos, nyers szókimondással. Helyeslek. Várok. Keresi a szavakat a suliba járó világtalan gyerekről, aki előtte ment az úton egy kislánnyal. Egy lámpa-zebra nélküli kereszteződésben a lány átsétált, a vak gyerek meg hiába kiabált utána, a lány csak a telefonját nyomogatta, semmit sem vett észre.

– Anya, nem tudtam, mit kell csinálni. Hogyan kell segíteni. Gyorsan léptem kettőt, megállítottam az autókat, erre elindult. Mentem utána, vigyáztam rá. A kereszteződésben odaálltam mellé. De hogyan kellett volna még?

Biztosítottam róla, hogy a legjobban cselekedett. Legközelebb álljon a gyerek mellé, mutatkozzon be, mondja, hogy egy iskolába járnak, s kérdezze meg, szüksége van-e segítségre. Akkor nem maradnak benne kételyek. De nagyon büszke vagyok rá!

– Olyan voltam, mint Batman – vigyorodott el megkönnyebbülten, s arra gondoltam, valóban jobban illene rá a fekete maszk és köpeny, mint a tiritarka Superman kezeslábas a kívülre vett alsógatyával.

A parkoló autók végében állok meg egy percre, míg ideér a nagy. Nem vagyok elfogult a gyerekeimmel szemben, de ahogy Bence lépked felém, száz méterről megpillantom csillagszeme sugarát, szégyenlős mosoly játszik a szája sarkában – mint egy ifjú, görög isten. Beül hátra, fejét átfúrja az ülések között egy gyors csókra. Puha kölyökszakállában ilyen közelről gyönyörű vörhenyes szőrszálak csillannak meg.

Új csatába indul a sereg. Szeretem ezeket a hazautakat, végre hallom a hangjukat, otthon mindegyik behúzódik a saját várába, nekem marad a netes filmek zaja meg a sülő hús sercegése. A kicsi most kezébe sem veszi a telefonját, nézi az autókat, a felhőket, az egyre színesebbé váló levelű útszéli fákat, a város határában a mezőn átosonó lókötő rókát. Mintha most először látná őket. Mintha most először látna. Pedig csak most először jutott eszébe, mennyire nem magától értetődő, hogy lát. Anya vagyok, tehát vannak szuperképességeim: olvasok a gondolataiban. Átnyúlok, egy pillanatra megérintem a kezét. Kizökken, rám néz, majd futó pillantást vet az út túloldalán hajbókoló négylábúakra, s valami furcsa, vontatottan mély hangon azt kérdi:

– Miért legelnek úgy a lovak, hogy mindnek egy irányban van a feje? Arrafelé finomabb fű nő?

– Vagy arrafelé kevésbé „citromos” – jön hátulról a másik basszushang, mire a nevetéstől kissé kacsázva megyek egy darabig. Mekkora szerencse, hogy vakok nem, csak láthatatlanok vagyunk!

Szerző: 2018. 12. 01.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló