Mint aki végtelenül messzire indul

Írta: M. Szlávik Tünde

Porszag. Hőség. Indián nyár az iskolaudvaron. Szolidan levetkőzött tanerők. A ruhák által nem fedett területeken már kopik a barnaság. Ülnek, beszélgetnek. Padon, kőpárkány szélén. A felkészültebbek kispárnákon. Látszólag csak egymásra figyelnek, valójában láthatatlan csápok tucatjai veszik őket körül, melyek egy-egy gyerekben végződnek. A több száz hangból tévedhetetlenül kiszűrik azt az egyet, amelyikhez közük van, akiért felelősséggel tartoznak. Latolgatnak, mekkora lehet a baj. Minél jobban ordít a gyerek, általában annál kisebb a sérülése. Egy egyszerű, ám annál látványosabb horzsolással három baráttól övezve, minimum egy lábra sántikálva kell a tanárnőhöz eljutni – kettő karol, a harmadik óbégat. Mert az áldozat vérzik. Sőt: folyik a vére! Salakdarabkák vannak a sebben. A kis szanitécek tisztában vannak azzal, hogy ahhoz nem szabad nyúlni. A sebbe kézzel sohasem. Megmondta Anya. Meg látta a reklámban. Betadin kell, no meg fedőkötés. Kellene. Nincs. Csak papír zsebkendő. Jó esetben. Csap alatt le kell nagyjázni, a vért a zsepivel szétmaszatolni. Aztán lehet szörnyülködni, mert a három csepp vér a vízzel felhígítva valóban patakokban folyik a lábszáron. Ha tanár csinálja, tovább fáj. Egészen a szülő érkezéséig. Bősz anya indul száguldva a munkahelyről, szívében hajtépő indulattal. Meglátva a harci sebet, nem tudja, sírjon-e vagy bosszankodjon. Ám ha osztálytárs, barát, barátnő nyújt elsősegélyt, a következő labdamenetbe már a sérült is beszáll. Az első három lépés után már nem is sántít. Ekkorra már elhagyja a vízzel, esetleg nyállal odatapasztott zsebkendőt. Csak az esti fürdés kezdete válik sziszegős-sírós élménnyé.

Sok az eszkimó, kevés a fóka. Akiknek nem jut hely a mászókán, focipályán, fa házikókban, jobb híján a mobiltelefonjukat vakargatják. Ötödikes fiúk találós kérdéseket olvasnak. Egyikük segítséget kér a felnőttektől: mi az összefüggés a házassági évforduló, a WC-deszka és a G-pont között? A nők szájába belefagy a matekdolgozatok ponthatára. Tanácstalanul néznek egymásra. Elhessegetik a gyereket, akiről nem tudni, koravén szemtelen vagy kis balek, akit a többiek áldoztak fel egy jó poén oltárán. A tanarakban különféle érzelmek kavarognak: Miért gondolta, hogy ez minket érdekel? Vajon melyik részét nem értette a kérdésnek? Mi lehet a helyes válasz???

Negyedikesforma kislány sétál a pecsvörk bitumenpálya szélén. Egy díva elegáns mozdulatával emeli füléhez a telefonját. Gesztikuláló bal kezébe teljesen odaképzelhető a hosszú szipkás cigaretta, melynek füstjével DNS-spirálokat küld az ég felé. Gondterhelt arckifejezéséből ítélve valószínűleg a brókerével vagy az impresszáriójával tárgyalhat.

Öt perc van hátra az ebédszünetből. Most kell még egy kört nyargalni, felmászni, leugrani, ordítani, odaütni, visszaadni, mert 45 perc jóságidő következik. A kerítés túloldalán vannak a boldogok, akik mára végeztek, túl kicsik még vagy már túl nagyok az iskolához. Sétálnak, rollereznek, kerékpároznak a háztömb előtti járdán. Barna bőrű legényke néz vágyakozva befelé, szemmel láthatóan jobban szeretne elvegyülni a gyerektársaságban. Felszed néhány színes falevelet, csokorba fogja, majd magasba hajítja. Tátott szájjal nevet. Csorba csík. És bukott szamár is, fut végig a drót nélküli távírón. Itt lenne a helye, nem kaphatott felmentést, biztosan megint lóg, két hete járunk, ennyit sem lehet kibírni – így a felnőttek. Tesiből is meg kellett volna buktatni, vélik a srácok, lám, hiába kapaszkodott fel a porolóra, egyszer sem bírta felhúzni magát. Béé-naa, béé-naa…

A tarka sokszoknyás, a fáradtságtól döcögve járó fiatalasszony láttán a kis kelempászmadár elengedi a vasrudat. Az alkalmi kórus elcsendesedve figyel.

– Táska vagy Béluska? – hangzik a kérdés. Béluska, súgja szégyenlősen a gyerek, majd sugárzó mosollyal, óvatosan kiemeli testvérét a babakocsiból. Ügyetlen mozdulattal a vállára veti, mint egy krumplis zsákot. Béluska alig kisebb nála. Idétlen mozdulatokkal próbálja emelgetni a fejét, de nem nagyon sikerül, csak reszket azon a vékony nyakán. A kis lógósnak is reszket minden ina, de hősiesen kitart. Az asszony nyögve lehajol, átváltja a kallantyút, összecsukja a kocsit, mint egy esernyőt. A csípőjének támasztja, letörli a nyálat Béluska szája sarkából. Felemeli a kocsit, a két nagy szatyrot. Nagyon lassan lépkednek a lépcsőház felé. Mint aki végtelenül messzire indul, s jól be kell osztania az erejét.

Mintha az ajtó nyitása indítaná be, megszólal a sulicsengő. Nem a hangjától fut végig a hideg a szemlélődők hátán. A csúfolódók szemében iszonyat. A család a negyediken lakik. Lift nincs. Csak a béna Béluska van.

 

A kép eredetije ITT 
Szerző: 2019. 04. 06.

1 hozzászólás

  • Bisztriczky Ildikó says:

    Szokás szerint nagyon lebilincselő, tartalmas írás. Az elejétől fogva magam előtt láttam a történéseket, akárcsak egy rövidfilmben. Az utolsó nyolc mondat Kosztolányisan drámai és hátborzongató….

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló