Az utolsó rendelés

Írta: M. Szlávik Tünde

A Bécsből érkező hajó még ki sem kötött szabályosan az esztergomi kikötőben, a személyzet csupán készen állott a partraszállást segítő palló elhelyezésére, amikor Szindbád, ki már egy órája türelmetlenül nézegette zsebóráját, hatalmas szökelléssel a mólón termett. Karját elkapván egy matróz mentette meg a vízbe pottyanástól, kalapja viszont odaveszett. A veszteségre rá sem hederítve, a szíve felőli oldalon megérintette felöltőjét, ellenőrizte pénztárcája meglétét, majd poggyászát a végső állomáson kiszálló barátaira hagyva az épület előtt várakozó bérkocsihoz sietett.

− Igyekezzen, minden perc drága! – vetette oda a kocsisnak, de úti célul nem valamely kórházat jelölte meg, hanem a Korona szállodát, a Lőrinc utca sarkán. Míg a gazdájuknak beígért borravaló fejében egyre szaporábban ügettek a lovak, Szindbád újra és újra elolvasta a hajón unalmában felütött Budapesti Naplóban megjelent publicisztikát: Ady Bandi ostorozza benne a prímási város közgyűlésének szemforgató határozatát, melyben negyvenéves korhoz kötik a kávéházakban, mulatókban a pénztárnői állás betöltését.

„Sejtik-e Esztergom városatyái, hogy nagyon sok lány számára trónnál is több: oltár a kassza? Ha ott ül, királynőien dobog a szíve. Az a kasszaemelvény, ő neki gyönyörű magasság. Nőértékének, ember-értékének fölemelése. Ha elzavarjuk onnan, talán már holnap az utcasarokra kerül.” – dühöng a városatyák hipokrita döntésén a szépreményű újságíró.

Ol-ga, Ol-ga, Ol-ga – vert Szindbád szíve a trappolás ütemére. Olga, a titokzatos mosolyú, szőke kasszírnő, kinek tán húsz éve is hibádzik a korhatárig. Vajon megtalálja még? Oh, Olga, kivel botorul a rendelésen túl még egy szót sem váltott, kit csak messziről csodált, betartva a főnök úr, Porgesz Béla óhaját, miszerint a vágyak felkeltésére, fenntartására, s egyebekre a belső helyiségekben diszkréten működő hölgyek hivatottak, a felíró kisasszonyok dolga pedig a rendelés, s nem a vendégek egyéb kedvének keresése.

Végig száguldottak a Prímás-szigeten át a Mária Valéria hídra vezető Lőrinc utcán, a Takarékpénztár által épített palotasor mellett, melynek végében állott a Korona szálloda. Pénzt dobott a kocsis ölébe, majd szinte futva igyekezett a kávéházi bejáróig. Egy pillanatra megtorpant, benézett a kivilágított kirakatüvegen, s hatalmas, megkönnyebbült sóhajjal nyugtázta, hogy balra az emelvényen Olga ül, a szőke királynő, kiért ma este eljő a herceg, mit herceg, a nagy utazó, Szindbád maga.

Lesimította a türelmetlen fejvakarásoktól, s a sietségtől összekócolódott haját – egy pillanatig töprengett kalapja hollétén −, majd benyitott az aranyozott halványzöld kárpitozású, sötétbarna faburkolatos helyiségbe. A halk csengettyűszóra diszkréten odapillantott a kasszírnő, hosszú, méltóságteljes mozdulattal jobbra, s előre meghajtotta hattyúnyakát. Szindbád torkát elszorította az izgalom, alig bírt valami köszönésfélét kipréselni.

­− A szokásosat? – kérdezte Olga, majd a faliórára pillantva mélabúsan megjegyezte: − Ah, az utolsó rendelés… Egy hosszú félbarna lesz szűrve, habbal, csészében, Szindbád úrnak – búgta, majd a fekete pénztárgépbe beütötte az összeget, szívet tépően lassan, méltóságteljesen, hogy a kassza végső csilingelése egybeessen az óra ütésével, s az újra nyíló ajtón beúszó éjféli harangszóval.

A férfiak letették a dákót a kávézó helyiség végéhez csatlakozó biliárdteremben, az ebből nyíló kártyaszobák ajtói kinyíltak, s az urak mind-mind kiözönlöttek, hogy fejet hajtva tisztelegjenek Olga kisasszony előtt. Maga Béla úr segítette ki a kasszából, kezét fogta, míg lelépdelt az emelvény lépcsőfokain. A hosszú üléstől kissé bicegve bement az öltözőbe, megigazította súlyos szőke kontyát, hosszú bordó szoknyájáról leverte a papírfoszlányokat, s felfrissítette orgonaillatú parfümjét fodros búza elején. Sóhajtott, feltette kalapját, majd visszament a vendégekkel teli, kávészagú helyiségbe. Arcán nem látszott más, mint a megszokott, zárt ajkú Gioconda-mosoly, mely miatt vendégek tucatjai forgolódtak álmatlanul éji órákon, s amiért lóhalálában érkezett ma éjjel Szindbád. Végigfuttatta tekintetét az urakon, kik sorfalat álltak a kijáratig, s nézték őt vágyó szemekkel, epekedve, reménykedőn, némelyek mint rajtra készülő futó, derékban kissé előredőlve, mások hanyag testtartással, hüvelykujjukat óraláncukba akasztva.

Szindbád egy spanyol grand eleganciájával lépett Olga kisasszony elé, annak gyapjú pelerinjét ráterítette a gömbölyű vállakra, majd bal karját a nőnek nyújtva jobbjával ajtót nyitott. Mintha a férfisóhajok tehetnének róla, az ajtóban örvényleni kezdtek a bíbor és arany falevelek, s Szindbád a győztesek ruganyos párduclépteivel vezette a nőt a még mindig ott várakozó bérkocsi felé.

A becsukódó ajtó mögött feléledtek az addig bábuként viselkedők, poharak csendültek össze, a prímás tust húzott, a kasszába felkapaszkodott egy − csupán a törvénynek kívánatos − karvalyszemű, őszülő hajú, új kasszírnő.

Szindbád felsegítette Olgát a kocsi hágcsóján, s maga is lendületet vett a beszálláshoz, mikor a nő kikönyökölt az ablakon, hogy széles, boldog mosollyal búcsúzzon a kirakaton át integetőktől. Szindbád elvétette a lépést, s bukott angyalként zuhant a kövezetre. Felpattant, pénzt hajított a kocsis felé, majd „A kalapom, a poggyászom!” felkiáltással futásnak eredt.

A szuvas fogak fekete erdejének látványa azonban még hosszú évekig kísértette őt.

Kép forrása: Magyar Nemzeti Digitális Archívum

Szerző: 2020. 04. 19.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló