Egy lélekkel lépteim előtt

Írta: M. Szlávik Tünde

Amikor ’44 őszén a románok bevonultak kis szabolcsi falunkba, az akkor alig öt hónapos édesanyám életét a szomszédék csecsemője mentette meg. A családi legendárium szerint a nagyszüleimhez beszállásolt parancsnok előbb a sikertelenül rejtegetett malackát zabálta fel, majd lelövöldözte az udvaron bóklászó tyúkokat. Amikor a sovány tehenet kezdte mustrálgatni, az átélt rettegéstől nagyanyám teje is elapadt, így a ház attól kezdve Anya sírásától zengett. A katona komolyan fontolóra vette, hogy lelövi a vörösre gyúlt arccal ordító gyereket az őt testével védő anyjával együtt, aztán hallgatott a jó szóra: hurcolkodjanak át a szomszédba, ott is van pulya, de az szinte sosem bőg. A parancsnok, mielőtt szétrúgta volna a mezsgyén dülöngélő górékerítést, végzett a tehénnel, majd átvonult Kévésékhez, ahol a bölcsőben rendíthetetlen nyugalommal aludt a parányi mentőangyal.

Ezt a történetet mindenképpen el szerettem volna mesélni a tanítványaimnak. Igaz, még csak az első világháború volt soron, de az emberi szenvedés egy és ugyanaz. Csak a gyerekek lesznek egyre kevésbé együttérzők. Nem hatja már meg őket semmi, ingerküszöbük az egekben, csak saját magukkal empatikusak. De egy olyan esemény, amelynek szereplője személyesen is érintett, talán közelebb viszi hozzájuk a történelmet. A fiúk valahogy azt hiszik, a háború a Call of Duty videojáték terepen, 3D-ben zajló verziója, ahol szerezhetsz magadnak új életeket, és ha a több órás küzdelemben szétülöd a hátsód, másnap legalább lesz miről panaszkodni a haveroknak. Ha már nagyon unják, hogy anyu rázza odakint a kilincset, s dühöng a bezárt ajtó miatt, nagy kegyesen hajlandóak bevenni egy tálcán az ebédet, ami idő épp elég egy orvlövéshez, s akkor lehet magából kikelve üvölteni, hogy miattad haltam meg, anya. Szóval, kemény dió ez, jól meg kell tervezni a mondókámat, nehogy a tankönyvi tömény szöveg láttán valamelyik kemény gyerek azt találja mondani, bár megtette volna a román parancsnok, mert akkor én sem jöhettem volna a világra, tehát nem adhatnám fel ezt a rengeteg házi feladatot.

Talán ez a kora reggeli mélázás tette, de valahogy semmi nem akart sikerülni. A fogkrém kupakja sikkesen bepattogott a mosógép alá, ahogy kevéssé kecses mozdulatokkal próbáltam kiszedni onnan, elrepedt rajtam a harisnyanadrág. A kupak nem lett meg, de át kellett öltöznöm. A szemfestéket akkor kentem laza mozdulattal a halántékomig, amikor ráléptem a semmiből előkerülő műanyag darabra. A kapuból vissza kellett fordulnom a pénztárcámért. Idegesen vágódtam az autóba, jól megrángattam a volánt, amitől bekapcsolt a kormányzár. Mély levegő, nyugi… Dehogy nyugi, el fogok késni!

Repülőrajttal indultam, mikor végre tehettem. Bőgő motorral száguldottam végig a falun, fel a Székely vége táblától kezdődő Mózsi-dombra, onnan le még gyorsabban, a Vitéz-kanyarban viszont teljesen le kellett lassítanom, mert másként könnyen kisodródhat az ember. Az árokban landolást jeges úton már próbáltam, bizonyára májusban sem viccesebb.

Már éppen újra felpörgött alattam a motor, amikor megláttam a két örvös galambot az út közepén. Ki sem lehetett őket kerülni, úgy üldögéltek a felezővonal két oldalán. Repüljetek már fel, vagy legalább vonszoljátok le azt a hájas tollpárnátokat az útról! Nem, újra fékezni kellett, így is csak az utolsó pillanatban szálltak fel, de mintha lassított felvételt láttam volna, olyan valószínűtlenül lomhán mozogtak. A lábam ismét a gázra tapadt, egy enyhe kanyar, száz méter egyenes, itt be tudok hozni néhány másodpercet, a másik nagy kanyarban elég hármasba visszaváltani, ha szemből nem jön semmi, át is csúszhatok a szemközti sávba. De nem! A kanyar előtt pár méterrel búbos pacsirták kvaterkáztak az úton, öten voltak, és semmiféle hajlandóságot nem mutattak arra, hogy valaha is el akarnának onnan szállni. Képtelen lettem volna kárt tenni bennük, állóra kellett fékeznem az autót. Még szerencse, hogy senki nem jött mögöttem. Akkor „megvilágosodtam”: valamiért nekem nem szabad ma gyorsan mennem. Hát akkor cammogjunk, száz helyett negyvennel. Vagy egy kicsit talán mehet több is, hiszen a csatorna hídja után újra nyílegyenes lesz a terep.

A híd előtt azonban villámként vágtatott át az úton az első őz, amit rögtön követett a társa. Ha százzal megyek, esélyem nem lett volna élve megúszni az ütközést. Így is közvetlen közelről meg tudtam szemlélni a fehér tükör tetején rezgő csutak őzfarkat, meg az inas lábakat. A teste csak elmosódott maszatként maradt meg bennem, ahogy átúszott a szélvédőm előtt.

Őrangyalom van! Most már biztos, hogy őrangyalom van!

Hirtelen minden filmes, idétlen történet egyszerre bizonysággá vált. A boldogság fojtogatott, alig vártam, hogy elmondhassam valakinek, mit éltem át. Milyen jó, hogy két-három percnyire vagyok csupán!

Az iskolaudvarra érve feltartóztattak a kicsik, valami kísértetről kiabáltak, aki ott van a kukoricásban. Hiába mondtam, hogy kísértetek nincsenek, váltig állították, hogy de igenis ott van, fehér a ruhája, és egy vasdarab áll ki belőle. Madárijesztő lesz az, mondtam, már szabadultam volna, de csak mutogattak a szomszéd kert felé. Épeszű kísértet nem jön fényes nappal az iskola közelébe, mert újrapusztulna a nagy zajtól, kiabáltam vissza az ajtóból, mert már nagyon beszélni akartam egy felnőttel. Megtörtént, kellően meghatódott ő is.

A történelemórán persze annyira az átéltek hatása alatt voltam, hogy nem jutott eszembe a gondosan felépített sztori. A gyerekek látták rajtam, hogy valamitől a föld felett járok, s mivel rákérdeztek, nem tudtam nem beszélni az én őrangyalomról. Arra viszont már nem tudtam felelni, ki lehetett az, hiszen időm sem volt ezen elmélkedni. Csak lebegtem, hiszen valahol újjászülettem azon az akácillatú erdei úton.

A szünetben a tanári asztalra pakoltam a holmimat, az atlasszal lelöktem a naptárat. Már semmi nem tudott bosszantani; mosolyogva utána nyúltam, visszapörgettem a lapokat. Amikor megláttam a dátumot, végre megértettem, ki lökte le a fogkrém kupakját, ki szakította el a harisnyámat, ki küldte elém az ég madarait, hogy lelassítson, mire az őzek kijönnek: május 25-e volt, Orbán napja, őrző angyalom születése napja. És azóta sem hagy békén a gondolat: ha hallgattam volna a gyerekekre, akik meg akarták mutatni a kísértetet a kukoricásban, vajon meg is láthattam volna az én – akkor már tizenöt éve halott –  drága anyámat?

Szerző: 2018. 05. 25.

Hozzászólás zárolva.

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló