Józsika kilenc hónapig Hilda volt

A tudomány akkori állása szerint a mama hasa állása, és az égi jegyek kislányt ígértek

1962. január 4. nevezetes nap volt az Ecceri fiú életében. Nem tudta még, hogy pont az a nap lesz az a nap, de aztán örömmel vette, hogy az lett. Azt is, hogy aki azon a napon született, az lett, nem pedig amaz. Hiszen elsőszülöttje gyerek lett, fiú, kani, nem pedig jány.
Mint amikor kérdezik arrafelé az újdonsült apukától:
– Na, mi lett?
– Jány!
– Nem baj az, csak egészséges legyen!
Persze a lánygyermeket aztán legalább úgy szereti, dédelgeti, kényezteti a család, talán még jobban is. Azért mégis csak úgy vannak, hogy elsőnek mindenképpen jó, ha fiú jön. Trónörökös.
Az Ecceri fiúéknál már előre el volt könyvelve, hogy az elsőszülött lány lesz. Felesége hasa állásából, meg mindenféle égi jegyekből tudományos úton kikövetkeztették összehasonlító elemzésekkel, hogy csakis lány lehet. Már a neve is megvolt: Hilda Zsuzsánna. A Hilda nem volt annyira elterjedt és közismert név, Zsuzsánna viszont volt a családban is, tehát a névválasztás ötven százalékig racionális volt. Ötven százalékig meg érzelmi, ugyanis volt neki a távoli Udvar községben egy ismerőse, akit Hildának hívtak.

Fiúnevet nem is választottak, annyira hittek a „megmondó embereknek”, talán azok meg is sértődtek volna, ha visszajut a fülükbe, hogy ezek a megátalkodottak kételkedtek a szavukban és nem átallottak fiúnevet is választani.
Így érkeztünk el ama jeles esztendő januárjának negyedik napjához, amikor is mondhatták, hogy felvirradt az Isten napja, eljött Titusz neve napja. Dugonics. Az Ecceri fiú felesége nem érezte jól magát, a család már tudta, hogy közeleg a nagy pillanat.
Szalajtottak a bábáért, Gizella néniért. A bábaasszony aztán mondta azon nyomban, hogy mentőt kell hívni, irány Csenger, a szülőotthon. Gyarmaton ekkor még nem volt kórház.
Az Ecceri fiú is elkísérte feleségét, bokszcsizmája alatt csak úgy ropogott a hó, amikor kilépett a szülőotthon kapuján. Az asszony már jó kezekben volt, akkoriban az apás szülést még hírből sem ismerték. Úgy gondolta, hogy szétnéz egy kicsit Csengerben, ha már itt van, az idő is jobban telik.
Előző nap született itt két kis lány, akik közül az egyik szintén az Ecceri fiú falujába való volt, a másik családja pedig hamarosan oda költözött. A falubelieket ismerte természetesen, a később falubeliekké válókkal pedig az egyik csengeri vendéglőben ismerkedett meg. Mert betévedt egy helyre, ahol éhét, szomját csillapította.
Ott aztán „beállították”, hogy megszületett a jánya.
– Micsoda?!
Pár perc múlva már a szülőszobában volt, ahonnan udvariasan, de határozottan tuszkolták ki a nővérek. Annyit azért megkérdeztek tőle:
– Mi lesz a kisfiú neve?
Erre a kérdésre sem ő, sem a felesége nem volt felkészülve.
– Legyen Szilveszter! – mondta aztán kicsit bizonytalanul.
– Jó, hogy nem már Újév! – vágta rá a felesége. Nem alakult ki konszenzus, amit akkoriban persze nem így fogalmaztak meg. Hülyén is hangzott volna az oroszi korcsmában, hogy nézzenek már oda ezek a szülők nem jutottak konszenzusra gyermekük névhasználatát illetően. E tájidegen kifejezések hallatán talán még a pályinka is megfagyott volna a poharakban.
Egyszóval akkor és ott nem tudtak megegyezni, ezért a kisfiú kezén levő szalagon egy ideig csak ennyi állt: Borbély fiú. Aztán a nagyapja után József, dédnagyapja után Bálint nevet kapott.
Akkoriban még szokás volt, hogy „enni vittek” a gyermekágyasnak. Az Ecceri fiú felségének is vittek olyan finom ételt, hogy jajaj! A csengeri és gacsályi rokonok egymás kezébe adták a kilincset. Aztán amikor öt nap múlva busszal vitték haza József Bálintot, akkor Tisztaberken pár percre megtelt a busz. De nem azért, mert a berkiek tömegesen akartak utazni, hanem azért, mert kíváncsiak voltak az Ecceri fiú elsőszülött fiára. A busz jó pár percig vesztegelt, mert a babanézés egy ideig eltartott. Aztán útjára engedték az ifjú rokonnal együtt. Otthon kézről kézre adták a fiút, megnézték, dicsérték. A vén Kósa Gyula bácsi meg is köpködte, hogy nagyobbra nőjön, miközben így szólt:
– Te Endre, ebbűl nem lesz kubikos! A köpködéssel próbált segíteni rajta.
Jöttek a rokonok, szomszédok, hozták a galamblevest, a madártejet és mindent, mi szem-szájnak ingere. Négercsók akkor még nem volt, maximum Afrikában. Női szeszély viszont már itt is volt.
A fiú csak megerősödött, cseperedett, már egész jól elboldogult a felnőttek furcsa szokásaival, sokat látott, hallott. Egyszer vendégek jöttek Tisztaberekről, rokonok. A berkiek mindig is adtak a külsőségekre, a szokásokat pontosan tartották, a vendéglátásnak is megvolt a pontos szertartása. Nem kis odafigyelést kívánt a berkiek vendégül látása, hogy abban hiba ne legyen.
Megérkezik a vendégsereg, az asztal szépen megterítve, a levest már kezdik kikanalazni a tángyérokból, amikor a figyelmes kisfiú észrevett egy hibát, amit egyből jelzett is hangos szóval:
– Anyu, szalvétát miért nem tettetek ki ezeknek a mángós berkieknek?

Szerző: 2019. 01. 06.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló