Vitka

Egy kegyetlen hideg januári napon, pontosan 1951. január 28-án látta meg a napvilágot Nyíregyházán. A megyeszékhelyhez nem is köti több, vallja be férfiasan. Ezt követően minden Vitkához köti, különösen gyermekkorára vonatkozna a megállapítás, ha pár éve nem következik egy fordulat, de erről még később szót ejtünk.

Vissza az általános iskolás időkhöz, azokhoz a feledhetetlen nyarakhoz, amikor egy klottgatyában egy iramodással el lehetett érni a Krasznát, a Szamost és a Tiszát egyaránt. Nem is mélyedünk bele, mélyen ülő barna szeme könnybe lábad és ez mégsem férfihoz méltó. Ott tartottunk a beszélgetésben, hogy az alsó- és a felső tagozat elvégzéséig Vitkában élt. Ezt követően Budapestre ment tanulni, mert a fejébe vette, hogy vegyész lesz. Az értelmes, jó tanuló fiú simán bejutott a vegyipariba és spongyaként szívta magába mindazt, amit a főváros színes forgataga nyújtott, illetve a leggyorsabban igyekezett pótolni a falu és a város között fényévnyi lemaradást. Nem hozott szégyent sem a családra, sem arra a faluközösségre, amelyről mindig is úgy érezte, ez a világ közepe.

A pesti tanulóévek viszont arra is jók voltak, hogy a világra való rácsodálkozás után megpróbált benne eligazodni, gyökeret ereszteni és megkapaszkodni. Olyannyira sikerült, hogy az akkori gyakorlattól eltérően − pedig ez abban az időben eretnekségnek számított, hiszen az ország kenyerén tanulta a szakmát − egészen más területen helyezkedett el és igyekezett egzisztenciát teremteni magának.

Tizennyolc évesen felismerte, a műanyagé a jövő, illetve annak van igazán értéke, amit az ember saját kezével, eszével, rátermettségével megalkot. Huszonnégy évesen volt iskolatársai segítségével be tudta szerezni az akkoriban hiánycikknek számító hatméteres műanyag redőnyléceket, amiből méretre vágva értékesítette a műanyag redőnyöket. Tevékenységét a piac, a kereslet-kínálat határozta meg, közel nyolc évet töltött ebben a szakmában, s mondanom sem kell, vegyészi ismereteire is szükség volt, akárcsak a következő periódusban végzett munkára. Az előre gyártott, szocreál típusú lakótömbi lakásokban egyre többen panaszkodtak a bogarakra, férgekre. Nem sokat gondolkodott, rovar- és rágcsálóirtással foglalkozott hat éven át. Mondanom sem kell, csak addig, amíg keresett cikk volt a piacon. Azzal azért nem lehet vádolni, hogy nem képezte magát, harmincöt évesen kezdett el nyelvet tanulni. A németet választotta, mert az akkor még nyugat-német IMEX − Import-Export − cég alkalmazásába került. Ő lett a hazai megbízott, ahogyan ma mondják: a magyarországi képviselő.

Az itt eltöltött évek alatt a különböző külföldi utak során újra rádöbbent,  hogy csak a saját erőből létrehozott érték az igazi. És még valamire felfigyelt, ami az akkori Magyarországon még ismeretlen volt, ez pedig a családi vállalkozás. A különböző kapcsolatépítések mellett − ez nem volt nehéz neki, génjeiben hordozza ezt a képességét − mindvégig azon morfondírozott, miért tudják kulturális, művészeti és természeti értékeiket jobban kihasználni, mint mi magyarok, pedig az ottani semmivel sem különb a mieinknél.

Ezerkilencszázkilencvenegyig létezett a német képviselet, de a hazai társadalmi, politikai változások és a tapasztalat a magánszféra felé fordította érdeklődését.

Úgy döntött, megtakarított pénzét vállalkozásba fekteti. Egyik vitkai hazaruccanása alkalmával a gyermekkori emlékhelyeket járta végig és akkor fogalmazódott meg benne, hogy a falu végén lévő vizes, mocsaras területen olyan horgásztavat, panziót kellene kialakítani, mint amilyenbe Németországban, és Ausztriában is lépten-nyomon belebotlik az ámuldozó magyar.

A helybeliek megdöbbenésére bérbe vette a területet − ma már tulajdoni lap szerint is a nevén van a tizenegy hektáros terület − és megkezdte emberfeletti, heroikus munkáját. Egy évbe került, míg kialakította a négyhektáros horgásztavat. Ezt követően kezdte el a panzió építését két kezével, csak saját erőből, mindenféle kölcsön és egyéb anyagi támogatás mellőzésével. Ma már a barátok horgászparadicsoma a víz, a panzió szobái és társalgói minden igényt kielégítő kényelmet biztosítanak a vendégeknek.

Természetesen azt is tudta Turza József, hogy a környezetnek is vonzónak kell lenni. A közel héthektáros területen elültetett összesen kétezer-ötszáz nyárfát, hársfát, fenyőt és szomorúfüzet, de nem maradtak ki a gyümölcsfák sem. Állítása szerint még nincs kész az alkotás, mert olyan növénykülönlegesség telepítését is fejébe vette, mint a bambusz.

Mindezeken túl − azt gondolja − gyermekei jövőjét is megalapozta és abban reménykedik, hogy lánya és fia a társadalmi változásoktól függetlenül kényelmesen megél majd a panzióból.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 5. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1996.)