Tüttő József alkotása Szinte meggyötört arcok, holott egy életút harcosai a születéstől a végsőkig. Egyetlen ember akinek annyiszor változik az arca, ahány állomást tudhat maga mögött. Hogy sejthetnénk gyermekkorban, milyen ... Tartalom megtekintése
Hatvan éves érettségi találkozó a Márton Áron Gimnáziumban, Csíkszeredában
Bármikor elmegyek a volt iskolám előtt, fejet hajtok, mint ahogy a falusi emberek régen, a falu utcáin állított keresztek előtt
„A korsó azt az illatot, amelyet először felvett, megtartja mindaddig, amíg el nem törik. S mint a korsó az először felvett illatot átadja a később beletöltött folyadéknak, úgy olvadnak bele az első gyermekkori benyomások a későbbi hatásokba, erősítve vagy gyengítve őket, de mindenkor sajátos értelmet, színt adva nekik.” Seneca
Nagyon vártam már ezt a kis meghívó kártyát. Meg is kaptam. Izgalommal vártam a találkozó napját. Sokat, nagyon sokat jelent számomra, számunkra a találkozás. Ezüstkorban, 78 évesen egyre inkább szükségünk van, a pozitív történésekre, szükségünk van a lelki feltöltődésre, hiszen az életünk alkonya van már, elmúlt a hajnal, a reggel, a délután is. Remélni merjük, hogy még egy kevés időnk maradt, azoknak, akik még „létezünk”. Kányádi Sándort idézem: „a távolba még ellát a szem,//de a közeli apróságok,//már a betűk is megkívánnak//fél karnyi távolságot,// s ködösül a távol is,//és kezded el-el hagyogatni,//fontosnak vélt tennivalóid.”
1959-ben százan ballagtunk volna, ennyi név volt a kicsengetési kártyánkon, ennyi fénykép volt a tavaszi vakáció előtt elkészített tablónkon. Csak volt, mert a vakáció után 96 tanuló maradt. Négy osztálytársunkat letartóztatták, együtt hat tanárral. Csak ballagtunk volna, de inkább „meneteltünk”, a három osztályból a színpadra, a himnusz ritmusára. Előzetesen már gyakoroltuk a ballagási énekeket: Ballag már a vén diák…, Gaudeamus igitur…, de nem került sor rá. Letiltották. Ezeket kezdetben az első találkozókon a folyosón énekeltük, ma már vendéglőkben, felállva, megilletődve. Legutóbb a tavaszi találkozón, kevesen, de most is felállva, és szívből szólt.
A hatvan év, hosszú idő, bizony, bizony megfogyatkoztunk, azóta 38 évfolyamtársunk hagyott itt örökre bennünket. Nevük ott van a kopjafánkon. 62-en vagyunk még életben. Mindenki kapott értesítést, a találkozóról, hiszen együvé tartozunk. „A tehetetlen összetartozásnak időtlen időkre szóló köteléke bogozott össze bennünket, valami, ami talán kevesebb a, barátságnál és több a szerelemnél.” (Ottlik Géza)
Elérkezett a várva várt nap, Június 14. 35 „vén diák” jött össze a még élő 62-ből. 27 igazolt, vagy igazolatlan hiányzó. Legtöbb beteg, aki nem érezte elég erősnek magát, hogy ott legyen. Néhány nem is tartotta érdemesnek a megjelenést. Velünk voltak Kovács Gyula és Puskás Attila egykori tanáraink.
Különleges oktatást, nevelést kaptunk ebben a nagy múltú iskolában. Mindennel feltarisznyáltak a tanáraink, életre neveltek. Még ennyi év után is van miből „meríteni”. Bármikor elmegyek a volt iskolám előtt, fejet hajtok, mint, ahogy a falusi emberek, régen, a falu utcáin állított keresztek előtt. A mi családunkból mind a négy testvér itt érettségizett. Bólintok az iskolának, az öreg falaknak, amelyek tanúi voltak négy éven át, a diákkorom idején, a szép időkben, de a nehéz években is, mindannak, ami bennünk és velünk történt. Főleg a tizenegyedik év vége volt nagyon nehéz, tanárnak, diáknak egyaránt. Az Alma Materhez, azokhoz a falakhoz, termekhez, időnként vissza-visszatértünk, keresni a kapaszkodót, megsimogatni az öreg falakat, amelyek védelmezően emelkedtek fölénk. Azért, hogy óvjanak a rossztól, a hamistól. Az osztálytermektől, a falaktól bátorítást kaptunk, útravalót, magot, hogy mi is elültessük az utánunk következő nemzedék lelkében. Sokan lettünk pedagógusok, akikre még nagyobb feladat hárult. Folytatni az elkezdett, belénk fektetett munkát. Szülőként, nagyszülőként „gyökerek” legyünk a családunkban, megszerettetni a szülőföldünket, a székelyföldet. Menteni az iskola hírnevét, és a közösség régi értékeit, ahol születtünk.
Időnként, amikor visszatértünk, beszámoltunk, mire jutottunk, mit értünk el, még mit szeretnénk megvalósítani. Kilenc kerek évforduló, és számtalan „alkalmi” találkozónk volt. Ez a találkozó is kerek, a tizedik, is egy határkő. Sokadik az összes találkozó között a hatvan éves. Még reményt is adott, hiszen, most találkoztak a tíz évvel korábban végzettek, a hetven éves érettségi találkozójukon. Már nagyon kevesen, közel a kilencvenedik évükhöz. Fő, hogy megjelentek. És a hozzám hasonló korú öregek a megmondói, hogy mégis milyen rövidnek tűnik az élet, így visszanézve. Vagy nem mindenki van így? Nem tudom.
Az iskola parkjában gyülekeztünk. Üdvözöltük egymást. Többen is voltak, akik a régebbi találkozókról hiányoztak.
– Ki is vagy te? Nem jut eszembe a neved!
– Hogy vagy? Mi történt az utóbbi időben? Rég hallottam felőled.
Többen, főleg a közelebbi helyekről, sokszor találkoztunk. Részt vettünk a tavaly Sebők Klári libáni nyaralójában egy szép kiránduláson, a disznótoros vacsorán novemberben, a tavasszal farsangi bulin, így nekünk már egyszerűbb volt a beszélgetés.
Aztán szólt az iskola csengője. Sorba rendeződtünk, már nem úgy, mint a régi találkozókon. Egymásba kapaszkodva, de most is áhítattal léptünk fel a pár lépcsőn, és aztán, majdnem úgy, mint amikor 1955-ben, rácsodálkozva a hatalmas épületre, lépünk be a főbejárat ijesztően nagynak tűnő kapuján, majd „araszoltunk” felfele a lépcsőkön, fogva egymás karját, vagy kezét. Talán nem csak nekem, de magasabbak lettek a lépcsők. Következett az igazgató, Varga László, köszöntője és egy rövid ünnepi műsor. Szétoszlottunk osztályokra. Mi oda mentünk, ahol XI-ik osztályunk volt. Kerestük a régi helyünket, padtársunkat. Sokat jelent nekem a saját osztályom, az egykori C osztály.
33-an voltunk végzősök, de csak 29-en állhattunk érettségire. Négyen már börtönben ültek. Ők kiszabadulásuk után folytatták. Most 23-an élünk, tízen meghaltak, 15-ön voltunk ott, 6 igazoltan hiányzott, 2 igazolatlanul, mindig.
Kovács Gyula tanár úr is eljött, Ő volt a második osztályfőnökünk. Nemcsak én gondolom, hogy lelkileg nagyon közel állunk egymáshoz. A tanár úr is, most barátunk. Névsor szerint szólított. Meséltünk, kötetlenül, mint egy családban. Unokák, dédunokák, a kevés öröm, került szóba. A bajok mellőzve. Van, akinek tíz unokája, három dédunokája is van. Nagyon meghitt órát töltöttünk. Délután volt a közös ünnepi ebéd Csíksomlyón.
Nos, mit is jelent nekem a Márton Áron Főgimnázium, az egykori Vegyes Középiskola, ahol tanultam? Nagyon sokat, hiszen bentlakó lévén, mind a négy évben közel tíz hónapot éltem itt reggeltől estig. Itt volt a második otthonom. És maga az épület, egy falusi kisdiáknak hatalmas volt. Alázatot, és nagy tiszteletet váltott ki belőlem. Valami varázsa volt, és van ma is. Talán Csíksomlyó közelsége, mert éppen a Székút végén van. Ez a közelség a Babba Máriához, adja a különlegességet. A főbejárat. Egykor, első alkalommal, az előttem álló hatalmas kapu, a kilincsét alig értem fel. Belépve az épületbe, megálltam, csodálkoztam, a tisztelet érzése fokozódott.
Mit adott nekem személy szerint az Alma Mater. Sokat, egy elég alapos felkészítést, a tanáraink nemcsak oktattak, hanem neveltek is. És a bentlakásban minden nap szilencium volt, minden nap felkészültünk a másnapi órákra. Alapot kaptunk majdnem minden órán, és újból Seneca: „A korsó azt az illatot, amelyet először felvett, megtartja mindaddig, amíg el nem törik.”
Később még tovább tanultam, de volt egy elindító illat a korsómban. Most is, közel a nyolcvanhoz, sok minden eszembe jut. A Lőrinczy tanár magyar órái. Minden hétre többletként verset kellett tanulni, elszavalni. Nagyon sok versre emlékszem, a francia, a földrajz, a történelem, a latin, a logikus matematikai gondolkodás, a fizikai fogalmak, a kémiánál a vegyjelek ismerete ma is előjön, ha netán rejtvényt fejtek. És soha nem hittem, hogy az orosz ismeret is egyszer kisegít. Amikor egy kiránduláskor Bulgáriában lemaradtam a csoporttól, hiába beszéltünk magyarul, románul, csak az orosz szavakkal érvényesültünk. Alaposan megtanította az oroszt Somai tanár, most is tudok olvasni.
A román órák, bizony nem éppen segítettek megszeretni a nyelvet. A tanárunk, akinek ráadásul magyar neve is volt, mindig kigúnyolta a tanítványait, megsértett gyakran még utolsó évben is. Soha nem szerettük az óráit, így a nyelvvel is gondjaink voltak. Tanító néni lettem, és egy dolgot felhasználtam, amit akkor tőle tapasztaltam. Soha, de soha ne alázd meg, akiket rád bíztak, a tanítványaidat. Fogadd el, próbálj segíteni, de ne sértegesd soha!
Hazajöttem a találkozóról. Nézegetem a fényképeket, a tablók képeit, a névsorokat. Egyre gyarapodnak, akiknek a neve elé keresztet tettem. Közben megkaptam Kovács tanár úr fotóit is. Köszönöm Istennek, hogy megértem a találkozót, de főleg hálát adok a nyugdíjas éveimben elért munkáimért, sikereimért. „Öregember, nem vénember”, „Nem az élet hossza számít, hanem a szélessége. Nem az számít, hány év volt az életedben, hanem mennyi ÉLET volt az éveidben.”
A fiatalabbaknak is kívánom, hogy minél többen érjék meg a hatvanadik érettségi találkozót.
Hasonló
Országzászló avatás Csíkmad...
Fejkendőhímzés Csíkmadaraso...
Honnan jöttél kisbaba? Menn...
Katonaélet hajdanában Csíkm...
Katonaélet hajdanában Csíkm...
Katonaélet hajdanában Csíkm...
Regina nagymamám tervezte a...
Gyerekkoromban minden házba...
Aranykertben aranyfa, arany...
Székely babák, székely tört...
Mesélnek a csíkmadarasi szé...
Keresztek Csíkmadaras utcái...
Csíkmadarason három napig t...
Mesél egy öreg iskola Csíkm...
Csoma Pista bácsi a lelkét ...
Csíkmadaras második kicsi b...
Édesapám, a csíkmadarasi sz...
Vezérkürtös mindhalálig
Hová lett a csingilingi a g...
A székely ember házát a köz...
Az út
Hegyet hágék, lőtőt lépék, a sárkány farkán túráztam
Megtépett sziklák, leszakadt hegyormok, madeirai séta egy csángó ima ritmusára Légvonalban… Ha valahol tényleg látni is lehet, mit jelent ez a kifejezés, az a Ponta de São Lourenço, azaz a... Tartalom megtekintése
Pomaranski Luca portréja
Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban szabad beszélni, én mégis a portrézást találom a legizgalmasabb alkotói munkának. Huszár Boglárka ragyogó képet festett Lucáról, aki csak éppen bekukkantott a vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése
Győr Bécsi kapu tér. Egy csepp harmónia
Hargitai Beáta alkotása Győr talán legszebb tere a Bécsi kapu tér. Szinte minden épülete műemlék, barokk, copf, és kora klasszicista stílusú homlokzatokkal. (Wikipédia) A tér ragyogása, elegánsan hangolt épületei a ... Tartalom megtekintése
Egy kis nyelvészkedés a Piña Coladaval kapcsolatban
Szűrt ananászt jelent magyarul, szögezném le Móricka kedvéért… …akinek mint tudjuk, mindenről ugyanaz jut eszébe. Felhívnám továbbá a figyelmét az “ ñ ” betű kalapocskájára, ami által “ ny “-ne... Tartalom megtekintése
Történetek a füstölődő szalonnatáblák mellől
A régi házak padlásai mindig is kincseket rejtettek és rejtenek magukban Éreztem én ezt már gyerekkoromban, ugyanis állandóan azon siránkoztam, hogy mikor mehetek már fel én is a hijúba, ami... Tartalom megtekintése
Pince bejárat, Tokaj
Bíró Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően szomorkás időben vágyódva nézhetünk erre a Bíró Ernő által megpingált képre. Kirobbanó fényekben pompázik a pince tetején dúsan hajtó ... Tartalom megtekintése
Emlék
Ősz Zoltán alkotása 25×30 cm, pasztell. 2024 “Jaj, a gyerekkor mily tündéri kor volt: egy ködbe olvadt álom és való, ha hullt a hó az égből, porcukor volt, s a... Tartalom megtekintése
Csend a sziklák tövében
Biszák László alkotása 35x60cm. Lüktető világunk tele van meglepetéssel, olyannyira, hogy belefér bármilyen szokatlan torz, pszicho, sci fi, csak rettentsen! Nehéz elhatárolódni, nehéz kimaradni, így azután egyszer... Tartalom megtekintése
Rekviem-féle egy pót-nagyapához, és az ő Erdélye egy évszázadához
Tata nyáron mindig a garázs tetején ült. Ült és nézett le az utcára, élvezte a nyarat, az árnyékos szőlőlugasban, ami teljesen befutotta a garázs lapos tetejét, árnyas kuckót formálva. Ha... Tartalom megtekintése