Csökmő

Aki egyszer leül vele beszélgetni, az soha nem felejti el a pödrött bajszú fafaragót, aki olyan ízesen, humorosan, a paraszti nyelvet igényesen használva tudja mesélni véget nem érő gyermekkori történeteit. A csökmői születésű Tóth Gyula már elmondhatja magáról, hogy nem élt hiába. Sok nagy méretű és még több apró szobor őrzi keze ügyességét. Mélyről indult s csak saját szorgalmának, tehetségének köszönhetően jutott el addig az elismerésig, ami egyre inkább körülveszi a faluban. Az utóbbi időben pedig már távolabbi településekre is eljutott a híre. Témáit többnyire élményekben gazdag múltjából meríti, még kora ifjúságából, mikor kipróbálta a csikós és csordás életet.

A ma már őszülő hajú férfi 1953. november 14-én látta meg a napvilágot. Érdeklődésének iránya már gyermekkorában megmutatkozott, amikor testvéreivel a határt járta. A kezdetekre így emlékezik:

– Iskolás koromban a kövek között találtam zsírkövet, és zsebkéssel faragtam belőle állatfigurákat. Nyolc-kilenc évesen pásztorok lettünk, s a falusi csordát legeltettük. A határban sziknád és erdő vett bennünket körül. Az erdőben talált száraz gallyakból, ágakból faragtam kisebb állatokat, és a pásztorbotomat is kidíszítettem.

Szüleiről tisztelettel beszél. Édesapjától, mint mondja, a becsületességet és a tisztességet, az édesanyjától a kitartást tanulta meg.

– Az én anyám sokat szenvedett. Tizenkét gyereket nevelt, de amikor tehette egy forintból is kettőt csinált – emlékszik vissza szeretettel.

Később Orosházára vezérelte sorsa, ahol egy tehenészetben dolgozott. Szabadidejét ekkor is faragással töltötte. Alkotásai a kollégák tetszését is elnyerték és további munkára inspirálták. Minél többet foglalkozott a fával, annál tökéletesebbre sikerültek a faragványai.

Az úgynevezett fordulópont 1977-ben jött el számára, amikor is részt vehetett egy békéscsabai kiállításon. Három pályamunkát készített a mezőgazdaság témakörében. Az egyik nyolc csikóból és egy hátaslóból állt, miközben a csikós a kunyhója előtt főzött a bográcsban. A másik egy két lovas hintót, a harmadik pedig egy csikós és egy juhász kézfogását ábrázolta. Szépen kidolgozottak voltak, mert nem akarta, hogy hibát találjanak benne. Ennek ellenére kettőt makettnek minősítettek, s csak a harmadik (a juhász és csikós kézfogása) jutott tovább a budai Várba kiállításra. Az amatőr alkotót akkor érte csak az igazi csalódás, amikor nem tudott elmenni a munkájáért, s azt postán küldték vissza neki úgy, hogy útközben darabokra tört a szobor. Ráadásul megtudta, hogy a pályázaton egy értelmiségi versenyző nyert makettel. Joggal gondolt arra, hogy kétkezi munkás mivoltának köszönhette a méltatlan bánásmódot. Ekkor kissé elment a kedve a faragástól is, de főképpen a kiállításoktól. Ezért sokáig kizárólag csak a családjának és a barátainak készített apró szobrokat. Szerte az országban vannak elajándékozott munkái. Orosházán találta meg élete párját is, akit a sors csalafintaságából éppen Fa Erzsébetnek hívnak. Az egyszerű, szerény asszony ma is hű társa Tóth Gyulának, aki viccesen azt szokta mondani, hogy „én Fával fekszem, Fával kelek”. S milyen igaz! Ebben az egy mondatban benne van az egész élete.

Amikor 1981-ben végleg hazaköltözött Csökmőre, Tóth Sándor, helyi népművelő, felfigyelt a tehetséges emberre. Rábeszélte, hogy ne osztogassa el alkotásait pár száz forintért bárkinek, aki csak kéri. Megszólalásig élethű szobraiból kiállítást rendezett, hogy a falubeliek is megnézhessék.

Az apró sikerek lendületet adtak Tóth Gyulának és 1999-ben újabb fordulat következett be az életében. Először faragott nagy méretű szobrot. A csikóst ábrázoló alkotást a szülőfalujának ajánlotta fel, amit ünnepséggel fűszerezve lepleztek le a Faluház előkertjében. Ezt követte a másik évben egy sebesült katona, majd idén egy anyát és gyermekét ábrázoló szoborral díszítette a községet. Csökmő lakói szeretik és tisztelik a fafaragót, aki sikerei ellenére megmaradt egyszerű embernek, amilyennek szülei nevelték. Pedig tehetségének híre már túlér Csökmő határán. Hívták Gáborjánba is alkotótáborba, ahol több alkotást is készített a falunak. Mátraverebélyesen pedig a közelmúltban készítette el eddigi legnagyobb alkotását, a híres betyárt, Vidróczkit, ábrázoló háromméteres szobrot. Jó néhány újságcikk, kopjafák, lakást díszítő oszlopok és festmények őrzik munkáját. Néhány éve ugyanis az ecsetet is kézbe vette, s azóta egyre-másra születnek a többnyire pásztoréletet, falusi hangulatot bemutató olajképei.

Szomorú dolog, hogy a fafaragó mesternek gyógyíthatatlan szembetegsége van. Látása napról napra romlik, így félő, hogy egyszer fel kell hagynia értékes alkotómunkájával. Reménysége a két gyermeke, akik szintén ügyesen rajzolnak, festenek. A kislány még általános iskolába jár, a fiú viszont bútorasztalosnak tanul. Egyszer talán majd édesapja nyomdokaiba lép.

 (Hajdú-Bihari Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2001.)