Miskolc

Mindig arra vágytam, hogy ne legyek másodrendű állampolgár… Most, hogy a jegyzetfüzetemet lapozgatom, ezt a mondatot aláhúzva találom benne. Az SZDSZ miskolci irodájának hűvösében vetettem papírra e sorokat, egy fordulatos életút beszélgetésnyi lenyomatát. Egy pillanatra ölembe ejtem a tömböt, mert a lapokról áradó szuggesztív, epikai sodrású sorsmese megint hatalmába kerít. És ismét előttem a jelenség: fekete nadrág, farmering, egy lezser kendő a nyakban, a rakoncátlan szőke tincsek alól úgy sugárzik a búzakék szem, mint az ülő alak mögötti falon a festményt uraló hatalmas nap. A képviselőasszony arcán a mosolyt a szája sarkában minduntalan előbukkanó gödröcskék teszik őszintévé és közvetlenné.

T. Asztalos Ildikónak minden oka megvolt az írásunk elején már idézett vágyakozásra. A gyermekkor hajnaláról a nagyszülei hortobágyi deportálása, édesapja sátoraljaújhelyi bebörtönzése dereng fel, és a gyűlölt szóösszetétel: osztályidegen. Az abban az időben nagy port felvert pócspetri rendőrgyilkossági ügyben meghurcolt Asztalos János az ő apjának az unokatestvére volt. T. Asztalos Ildikó egy sóhajjal ér el ezerkilencszázötvennégyig, amikor ismét együtt volt a család: koravén gyerek voltam… De a múltat nála is békévé oldja az emlékezés. A megbélyegzés hétköznapi viseletté vált.

– Szüleink megvédtek bennünket a külvilágtól – emlékszik vissza a régmúltra. Otthon minden más volt. Megfeledkezhettünk arról, ami a világban zajlik. Azt mondták: tanuljatok, az agyatokat nem vehetik el. Imádtam hallgatni őket, amikor az életükről meséltek. Megértettem, miért mondják: vannak emberek, akikkel nem érintkezünk. Aztán jött 1956. Nagymama zokogott, vajon mi van Lacival? A nagybátyám akkor volt katona, így volt miért aggódni. A forradalom után a belső emigráció lehetősége maradt. A tinédzser parti a Szabad Európa Rádióban Cseke Lászlóval, és az, hogy továbbra is kívülállók maradtak.

A tizennyolc esztendős, frissen maturált leány egy kis apai pragmatizmussal a bányászkarra jelentkezett, mondván ott nem számít az úgymond rossz káderlap. Még most is rajongva szól egy bizonyos Gyulai nevű professzorról, aki nem kis részben azért rajzolta be neki az ötöst, mert úgy találta, gyönyörűen beszél ez a lány. Ő talán már akkor sejtette, ezzel a képességgel egyenes az út a közéleti szerepvállaláshoz. Ami aztán nem is váratott sokáig magára. Ezerkilencszáznyolcvanötben Demszky és Kenedi János éhségsztrájkolt, és erről a SZER tájékoztatta a hallgatóságát. Megadta továbbá a telefonszámot, ahol szolidaritási hívásokat vártak. T. Asztalos Ildikó vette a bátorságot, és felemelte a kagylót. Minden jót és sok sikert kívánt. Arra már a kortársak emlékeznek csak, mit kockáztatott tettével. Meg azzal, hogy általános megrökönyödést keltve munkahelyén, a TIGÁZ-nál nem lépett be az akkor még „nagybetűs pártba”. Annál inkább az SZDSZ-be 1990-ben.

– Szép csendesen elvoltam szakértőként a szabaddemokratáknál – kezd bele életének abba fejezetébe, amely óta már nem kell vágyakoznia arra, hogy ne legyen másodrendű állampolgár. Nem sokkal ezután már a polgármesteri szék várományosa voltam, és be is töltöttem azt a hivatalt egy év, és egy hónapig. Kevés idő volt, de sok minden elkezdődött akkor. Később, amikor az SZDSZ képviselő-testületi részaránya csökkent, Kobold Tamás követett a poszton. Én pedig visszamentem a TIGÁZ-hoz. Az immár anyavállalatnak nevezhető cégnél eltöltött idő most sem bizonyult hosszúnak. Ezerkilencszázkilencvenhatban ismét hívták, ezúttal azonban a fővárosba. Sós Károly Attila ipari minisztériumi államtitkár akkoriban vált meg posztjától, mert karrierje külföldön folytatódott. Az arra illetékesek választása T. Asztalos Ildikóra esett. Másfél évig töltötte be a minisztériumban a felelősségteljes beosztást. Így emlékezik vissza azokra az időkre:

– Államtitkárságom alatt igyekeztem az emberek számára egyforma lehetőségeket biztosítani. A támogatási rendszert például én tetettem fel az internetre, miáltal az gyakorlatilag egyidejűleg minden érdeklődő számára napra készen hozzáférhetővé vált. Ami az államtitkári poszton eltöltött időről összefoglaló módon leszűrhető, az három szó: „élveztem, tanultam, tapasztaltam”.

Dacára annak, hogy szavai szerint „nem volt egészséges az együttműködés más kormányzati tényezőkkel és a koalícióban”.

Egy pillanatra csend telepedik közénk, amikor búcsúra nyújtja kezét. A határozott kézszorítás emlékeztet azokra a szavakra, amelyeket ama éhségsztrájkos telefonhoz fűzött: „alaptermészetem, amikor tétje van a dolognak, jön az ötlet. Minden nap megbirkózom valamivel. Nem szeretek nyugodtan élni. Nem tehetném meg mindezt a biztos családi háttér: férjem és két gyermekem szeretete nélkül”.

Kint a tárgyalóban megpillantom azokat, akik beszélgetésünk miatt várni kényszerültek. Egy lefegyverző mosoly nekik, és jut belőle az elmenőnek is.

 (Borsod-Abaúj-Zempléni Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2000.)